Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Balassa Péter: Belül tágasabb? (Márton László: Menedék)

felelevenítve — a tükör-motívummal ir le: „mi van ott? . . . tükörvilág'': nem megjelenít, nem érzékeltet, nem kifejez stb . . . hanem mindent szó szerint ír, és ez igen fontos formaelrve egész művészetének. Mert éppen az a valóság-termelés, amikor fonákját adjuk a „művészetnek”, „életnek” stb., amikor minden szó szerinti. 'Ebben az eljárásban lesz igazán „középkori költővé” a szerző, hiszen a régi költészetben a legszemélyesebb: a szív is szigorú minták, tárgyias szabályok és pontosan rögzített retorika szerint „jelenhetett meg” csupán, nem ismerték a modern értelemben vett szubjektív lírai beszédet. Márton eléggé egyedülállóan ehhez tér vissza, mert a tükrök, a szoba mikrokozmosza stb., amelyben a makroíkozmosz kicsinyített képét, minden-estre zárt teljességét kapjuk, egyúttal a kint és bent, a kívül s a bélül újkori „dialektikájának” is ellent mond: egy világ van itt, (vigasztalan) egység: „Nincs, nem lesz, tágasságunk sincs, -mélységünk sincs, marad a -mindenütt jeienvaló középpont vigasztalansága.” A „pontszerűségben a minden” Cusanus megfogalmazta, mégis modem, tapasztalati világképe ez, 'amelyben azonban: „Elfelejtkeztek rólam. Ez az a pont, ahonnét más világokba lehet átlépni.” Az átlépés nem magasztos transzcenzus, hanem kezdete a Menedék világának, mely egy emberi (?), túlnépesedett, leginkább VIII. kerületi társbérletre emlékeztető szív belsejében játszódik. A szív az európai szellem egyik kitüntetett lakhelye itt végsőkig deprav-álódott, kompromittálódott (lásd a Menedék végén közreadott szívirodalmi tájékoztatót); ezt a szerző kitalálásnak, „vialóságtenmelésnek”, önenné snek .nyilvánítja, de szó szerinti értelemben. Ily módon lehet beszélni az Ésvagy ban „merőben lírái fikcióról”, de nem hagyományos, „lelki” értelemben, hanem úgy, hogy a líráról klmondatik: miosoda — éppenséggel a láthatatlanság, a „nincs ilyen”, a „légből kapott” ma- terial-i-zál-ása: „amit a térképezés előtt -megtehetünk, az ez:” „végig” „csinálni svagy” „végig” „láttatni a még éppent ésvagy a még-éppen-nemet, tologatni térben, időben, életkorban és emberben ..Ez a kitalálás, mely maga is egyenrangú és — értékű valóság: megszűnt, elpusztult -idő — ama kizökkentelek — tologatása, szimulálása, amelynek mestere -az a Vadoné, aki-amely a Márton-művek titkos főszereplője, illetve mozgatója (mondhatni rugója). Nem véletlenül órásmester a szerencsétlen pára: „Vadonc -mester a beteg órák doktora, öt én találtam ki.” (Ne kérdezzük, ki az az én ...) Az óra, az időmérés szintén ismert középkori motívum, mely szó szerinti alakban jelenik meg. Márton tehát már az -első kötetében -a középkori, illetve barokk (ez a középkor felbomlásának nagyszabású stádiuma, legalábbis német^közép-európai -tájakon) szerzői magatartást újra ténylegessé fordítja, de nem a visszatérés, nem a konzervativizmus vagy anakronizmus, hanem -a bizarr érvényesség értelmében: mi történik, ha jelen világunkat okkult kereték között vizsgáljuk s ábrázoljuk? Mi történik, ha a lírai én, az önismeret jellegzetesen modern -lehetőségét titkos tudomány tárgyává tesszük? A Menedék nézőpontja -ugyanis nem .más, mint Theophrastus, illetve Paracelsus szemüvege (nem a szeme, nem a szelleme, hanem a -pápa-szeme . . .). A tudás, a megismerés történeti átfordulásának folyamatát fordítottan, rákmenetben imitálja ez az -eljárás, -amelynek során a világ okkult, animiisztikus, -mágikus szemlélete eltűnt, helyébe a kvantáló, nivelláló, természettudományos (az előzőnél semmivel sem biztosabb) megismerés lépett. Márton — minden hókusz-pökusz -nélkül — figyelmen kívül hagyja ezt a változást, amennyiben visszafelé imitál, titkos -tudományt teremt a szív lakosainak a leírásában. Gesztusának, írói imozdulatának értelme nem a korai romantikusok nosztalgiája (bár -stilárisan kivehető, milyen jól ismeri -ezt a 18.—19. század fordulóján lobogó szellemiséget is) a „régi” iránt, -hanem -a -jelen -létezés csinos áttekinthetetlensége és a -rendezett kozmoszról szintén képtelen gondolkodás közötti hasonlóság fölfedezése, -amelyben az úgynevezett realitásnak nincs értelmessége, amelyben a „lírai én” valóságos vándorújának éppúgy, -mint szabadságának nincs értelmes nyelvi kifejezése. A kinti bezártság pontosan azonos a bentivel, A egyenlő A-val, csak azonosság van, a szabadságra vonatkozó -kérdést még -metafizikai értelemben sem értelmes és érdemes föltenni (ahogyan -például idősebb kortársai közül a másik „szívspecialista”, -Esterházy, még fölteszi). A Menedék színtere, a szív tehát demisztifikált, leginkább zsúfolt, lepusztult, ez -idő szerinti társbérletre emlékeztető -levegőtlen hely.

572