Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Laczkó András: Az önértékelés kétségei (Berzsenyi Dániel "Életfilozófiá"-ja)

és be nem teljesült lelkesedésből származhat. Az így író költő keresi a természetet, de nem az érzések gyönyörködtetésére, hanem eszmei hangoltságától indíttatva. Eszerint az elszállt aranykorról, ifjúságról, szerelemről szóló panasz csak akkor kerülhet az elégiába, „ha az érzéki békének, nyugalomnak ez állapotai egyszersmind az erkölcsi harmóniának képzeteit is fölkeltik”. Vagyis: panaszkodni külső tárgyról, dologról elítélendő, s az igazi elégikus költőnél a panasz tartalma belső ideális tárgy.

Berzsenyi elégia-költészetének egyik csúcsa — A közelítő tél — kiemelkedően példázza, hogy a költő a természeti jelenségben miként éli az elmúlást:

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.

Tarlóit bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a zephyr.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait.

A múlandóságot kifejező igék közül megegyezik néhány itt és az Életfilozófiában. Mégsem lehet ily tiszta elégiának tekinteni a vizsgált költeményt. Legelőbb azért nem, mert az ideál (az élet lényege, értelme) fölkeltette érzés nem bánat, nem szomorúság, hanem megnyugvás a tényekben. Sőt, a hangulatnak — mint láttuk — van kifejezetten bizakodó rétege. Természetesen az utóbbi eltúlzásától is óvakodnunk kell, annál is inkább, mert a kétféle hangulat együttes jelentkezése eléggé gyakori a költőnél. „Sajátja Berzsenyinek visszafájdulni ódából az elégiába” — írja Horváth János. A tavasz utolsó két sorát említi példaként:

. . . .valamint te, oly szép,

S mint mi, múlandó!

Ha az ilyen megoldás nem is tekinthető műfaji keveredésnek, arra mindenképpen figyelmeztet, hogy a Berzsenyi-versek poétikai csoportosítása nem könnyű feladat. Ehhez téve még, hogy — mint már Arany János kimutatta — az elégiában dalszerűség olvad egybe lírai előadásmóddal, tovább nehezedik a műfaji kérdés. Tény, hogy az elégiára jellemző e korban az emlékezés és a természet jelenségei fölötti .meditáció; Kölcsey és Kazinczy versei is tele voltak az elmúlt szépre való visszatekintéssel: az ifjúságra, az elveszített boldogságra, s leginkább Hellasra, a hajdani görögség boldog valóságára. Az emlékezés kifejezetten filozófiai tartalmat kapott Berzsenyinél.

Az Életfilozófia ban a természeti jelenség és az egyéni élmény („Elvirít a szép kikelet” és „Az enyém is elvirult már!”) összekapcsolása első pillantásra szembeötlő elégikus elem, továbbá az is, hogy időben hátratekint („Az ifjúság örömeit / Lelkesedve öleltem”). De meg kell jegyezni, hogy az emlékezés és meditáció túllépett az elmúlás rezignációján, mély gondolati önértékeléssé vált, elhagyta a klasszikus formai kötöttségeket is. Az utóbbit is tekintetbe véve, az Életfilozófa nem kapcsolható egyértelműen az elégiákhoz. Merényi Oszkár is — aki pedig a poétikai csoportosítást így végezte — utal arra, hogy .. nem pillanatnyi hangulatot fejez ki. Ügy látszik, felszámolta mind az elégiák fájdalmas-boromgós, mind a Barátaimhoz keserű hangulatát.” Találó e tekintetben Horváth János meghatározása, aki „filozófiai dalt” látott a költeményben. A megnevezés helyességét az eddigieken túl indokolják Berzsenyi nézetei is, aki a műfajok kérdésében korántsem volt olyan szigorú, mint Kazinczy vagy Kölcsey. A költői hangulat és meditáció így adekvát műfajban kapott formát.

570