Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Szabó János: "Valamit érzékletessé tenni a mai világból..." - Beszélgetés Bálint Endrével

Igen, azt hiszem, hogy ez valóban így van. Éppen Vajdával kapcsolatban jutott eszembe, hogy Vajda Lajos megjelenéséig a piktorában részben a felszínnek egy neo- impresszioniszt.ikus megfogalmazása volt uralkodó nálunk Magyarországon. Vajda megjelenését egy ilyen prófétikus megjelenésnek éreztem, és ezt hangsúlyoztam többször is, és most is vallom, hogy az ő eszmélése óriási segítséget adott sokak számára. . . Pontosabban: sokunk számára. Hogy azután a kis svihákok, kis epigonok mit hazudnak rá Vajdára, vagy mit lopnak el Vajdától, annak a dolgok lényegét illetően nincs szerepe, jelentősége. Bármikor adódhat egy olyan szellemi szituáció, hogy egy ilyen prófétikus jelenlét, mint amilyen a Vajdáé volt, megint fölbukkanhat. Ha ezt kizártnak érezném, akkor reménytelennek tartanám a képzőművészeti, szellemi erőfeszítéseket.

Ügy rémlik, sokan fő értéknek és célnak a mindenáron való jelenlevést tartják, akár harsány formakísérletek produkálásával, akár a divatos festészetiművészeti stílusokhoz, „elvárásokhoz” való alkalmazkodással, ami, ahogy ön is írja, „Vázlatos arckép egy magányos festőről'' című cikkében, a művészet felhígulásához vezet. Véleménye szerint a mai művészeti struktúrában (ami részben a politikai struktúra kreációja) mindenáron jelen kell lenni, vagy ha nem mindenáron, akkor hogyan?

Nem tudnék erre egyértelműen igent vagy nemet mondani. Ezek a ... mondjuk, hogy neoavantgarde kísérletezők . . . hát istenem . . . megtanulták a régiektől, az avant- garde ősöktől, hogy egy bizonyos irányban feltétlenül kutatni kell. De túlságosan is beszippantják a kívülről jövő szellemi áramlatokat, az ún. nyugati izmusokból olyasmit is átvesznek, amit egyszerűen nem is élhettek meg és nem is élhették át, mert egy merőben más struktúrában éltek és élnek itt, Kelet-Közép-Európában. Itt van a buktató: mennyiben elhihető az, amit a nyugati formai befolyások hatására csinálnak a fiataljaink. Igen ám, de a kérdés megtorpedózható másképpen: vajon nem arról volt-e szó mindig, minden időben, főleg minálunk, ebben a délkelet-európai körben, hogy igenis kívülről jövő szellemi hatások támogatták, segítették az elárvult helyzetben lévő szellemi képviseleteket. Mert jó, hogy olyan módon is rá lehet tapintani a nyugati, meg keleti, meg távol-keleti formanyelvre, ahogy annak idején Vajda csinálta, vagy Csontváry. Mert lehet így is: nem direkt átvételekkel, hanem olyan szellemi hatásoknak az átírásával, áthangolásával, amelyeket kikerülhetetlennek éreztek, annak érdekében, hogy a saját önmegvalósulásukat elősegítsék velük és általuk.

1945-ben ön ezt írta egyik cikkében: „A demokrácia a politikai fejlettség megnyilatkozása, a haladó szellem számára egyetlen életforma, mert korlátok és megkötöttségek nélkül foglalhat állást és gyakorolhat kritikát, még akkor is, ha ez a kritika a politikai hatalom ellen irányul, ha úgy látja, hogy szükség van a kritikai állásfoglalásra." „A művészet önmaga irányítja önmagát... reakciósnak bélyegezni egy bizonyos művészeti irányt, mert nem fed közvetlen politikai programot, és irányt adni a művészetnek, hogy politikai programot fedjen, ez nem a demokrácia szellemében történik, ez nem a szabadság művészete és nem a művészet szabadsága.” Hegyi Béla riportkönyvében 1978-ban pedig ezeket mondja: „A fiatal művésznövendékek sajnos nem mindig a kor valódi követelményeivel ismerkedtek meg főiskoláinkon, hanem a művészet hivatalnokainak gyakorta változó nézeteivel, hogy milyennek is kell lennie m művészetnek." A mai magyar művészeti és társadalmi életben hogyan látja ön a szabadság művészete — a művészet szabadsága gondolatkört: milyen feszültségeket, nehézségeket érez?

Maga nagyon jól tudja, hogy az írásom első része, amit citált, olyan helyzetben íródott, amikor még nem jelentkeztek azok az erők, amelyek később, már az ötvenes esztendőkben ... a szó legszorosabb értelmében ki akarták tekerni a nyakát minden

549