Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Szabó János: "Valamit érzékletessé tenni a mai világból..." - Beszélgetés Bálint Endrével
SZABÓ JANOS „Valamit érzékletessé tenni a mai világból...” BESZÉLGETÉS BÁLINT ENDRÉVEL* ,,Művészet és életforma" című cikkében ön arról ír, hogy „a művészek, költők és egyéb szabadságot szerető emberek” számára a való világ légköre szinte elviselhetetlen: tiltakoznak ellene, és — vele szemben — megfogalmazzák az igazság és szépség törvényeit. Az avantgarde — véleményem szerint — igyekezett behatolni a valóságba és jó irányba megváltoztatni azt. Kezdetben a neoavantgarde irányzatoknak is voltak hasonló, változtatni akaró szándékai. Idővel azonban a művészek szinte teljesen lemondtak erről, s belső, öntörvényű világukba fordultak. Kudarc-e ez? Hogyan hathat végül is a művészet az életre? Különösen fontos kérdések ,ezek a világháború után ma, amikor megvan egy minden eddiginél totálisabb háború lehetősége. Az az érzésem, hogy ez mégsem kudarc, kudarcról csak akkor lehetne beszélni, ha a totális megsemmisülés, ez az ön által emlegetett világkatasztrófa valóban bekövetkezne. Addig a művészetnek mindig van szellemet segítő, szellemet megtámogató jellege. . . El lehet mondani ezt akár az avantgarde, akár a neoavantgarde törekvésekről: még akkor is, ha a műalkotások árván, csak mint kiállítási tárgyak lézengenek a világban. Addig, amíg egyfajta szellemi irritáltság leolvasható a szellemi aktvitásnak ezeken a formáin, amíg X-et vagy Y-t izgatják ezek a problémák, addig nem érzek krízisszirnptómát. Addig érzem a szellem aktivitását, ami mindig járhat egyfajta lemondás-hangulattal, de ez még mindig jobb, mint az abszolút zéró ponthoz való eljutás. . . A művészet befelé való fordulása vajon nem annak a felismerése, hogy a művészet eszközeivel nem lehet jobbá tenni a világot. . . ? Őszintén megmondom, nem tudom, hogy erről van-e szó. Azt hiszem, az avantgarde legkiválóbb képviselője sem gondolta, hogy meg lehet változtatni a körülményeket, a világot, hogy mindenki számára egy paradicsomi állapot jöjjön létre. . . Előbbi cikkét így fejezte be: ,,A művészek ... a szellemi változás előhirnökei és próféták is, de ezt senki sem hiszi el róluk. . Nekem úgy tűnik, a mai, fiatal művészgeneráció mintha nem akarná vállalni e prófétasorsot. Avagy: lehet-e, kell-e a XX. század végén prófétának lenni? Ügy érzem, a felnövő generáció esetében a nyugati stílusok külsőségeinek másolása, az izzadságszagú naprakészség belső hit és átéltség nélkül, az önértékké kikiáltott formakísérletek, a művészi alkotás belső törvényszerűségeinek kizárólagos vizsgálata — talán e próféta-szereptől való menekülés, elfordulás, ön hogyan vélekedik minderről? * A hosszabb interjú itt közölt tömörített változata feltehetően az egyik legutolsó beszélgetés a mesterre?. 548
