Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Veress Miklós: A nemzeti szorgalomrul

getésein, de meghódoltam annak a szellemi munkának, amellyel hasznos célzatú vitairatait létrehozíta, nem téveszt meg a Kazinczy bűvöletében végrehajtott sok-sok szóváltoztatás, sőt — bűnbánóan bevallom bárhol, hogy nem fi- gyedmeztem magam sem eléggé arra a hatalmas gondolati lírára — talán Csokonaiéra inkább —, mely nélkül sem Vörösmarty, sem Vajda János efajta költészete nem jöhetett volna létre, egyáltalán az, amire — ódáknak, elégiáknak, daloknak olvasói — idegenkedéssel nézünk. Mintha a költő — akár a szépnem guzsalyra — csak alanyi lírára lenne kárhoztatva, s nem arra teremtve, hogy ösztönösségét használja eszközként filozófiája kifejtéséhez. Berzsenyi időszerűsége éppen abban volna, hogy megértsük: világégések korában legföljebb a földrajzi nevek változandóak, meg a hadvezérekéi, de lényeg — a fönnmaradás. Helyes hangsúlyozással bármelyik nagy gondolati költeménye ma is aktuális, mintha spengleri módon térne vissza csigalépcsőn magához a történelem.

2. Mindebből már kikövetkeztethető, hogy az Életünk második kérdésére mi lehet válaszom. Mo6t éppen annyi éveim száma, mint azé a mesteremé, aki Sodronyban, 1920. december 13-án írt levelet a „tisztelt férfiúnak”, Kazinczynak epehidegről és egy goromba recenzióról: „Elgondolhatod, melly óriási munka volt nékem, zavart fővel, dühödt szívvel ’s minden könyv nélkül aesthetikáz- ni, holott én Rajnis’ Kalauzán kívül sem Aesthetikát, sem Poétikát soha nem olvastam. Most olvasok ’s mosolyogva recenseálgatom akkori tapogatásaimat, Mosolyogd Te is! Ilyen voltam én mindig: azt hittem, nékem nem szükség tanulnom, ’s nem is tanultam.” Keserves leckéje ez minden magyar költőnek, aki azt hinné, hogy elég az ösztönösség, ha nemzetének használni akar, elég a hév, akár önfeláldozás is. A hármas vitának — hiszen a széphalmi mester ugyanúgy nem vonható ki belőle, mint maga himnuszos Kölcseynk — ez is egyik tanulsága. Ám az sem kevésbé, amin a Recenzens és társasága meg- botránkozott a nikiai Mester pesti látogatásakor, hogy — mert nem éppen irodalmi vitákra vágyott, s Biharival húzatta — az emberi, köznapi magatartást nem lehet azonosítani a költőivel.

Valamely szavafóverseny zsűrijében arra kellett figyeimeznem (még nem ezerféle szempont szerinti országos döntőn), hogy igen sokan értik és szeretik megértéséiben csupán a kevésbé ismert utalások okozta nehézségét. Ilyenkor elég nehány szó magyarázatul, hogy mely háborúnak mely színtereire gondol a költő, akár ha A vén cigény képeit-képzeteit akarnánk aktualizálni. Sajnálatos módon, még ma is hat az az irodalomtörténeti magyarázat viszont, hogy míg Berzsenyi a nemesi nemzet poétája volt csak, Petőfit már az egész köl- tőjaként kell fölfognunk. Jómagam ugyanúgy félek egybevetni Kölcsey és Vörösmarty történelemszemléletét at övével, mint — mondjuk — mindnyájukéval azt a tragikumra épülő nemzetképet, amely a reformáció koráiban Judea bűneivel veti egybe a magyarságéit. A próféciák korbácsa — akár Adyra is gondolhatunk — csak a rettegő lelkeket tereli egy nyájba.

Visszatérve fixa ideámhoz: olyannyira férfikoromra, mint Berzsenyié volt 1820-ban, már eljutattam addig, hogy érthetetlennek érzem a kizárólagos minősítéseket. Polgárság híjáin és az elmaradott — mert abba belesanyargatott — parasztság-jobbágyság ismeretében csak a nemesség — mint uralkodó osztály — megújulásától várhatta bármely költő-gondolkodó a nemzeti egység megteremtését, ha a (francia) forradalom utáni állapotokban gondolkodott — Magyarországon. Ez nem jelentheti azonban azt, hogy amikor Berzsenyi — és éppen ez adja időszerűségét eszmédnek — etikai romlásról beszél, kizárólag

536