Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Veress Miklós: A nemzeti szorgalomrul

saját osztályát ostorozná, annak vezető szerepében — vagy arra való alkalmasságában — csalódván, sőt, mint olyan gazdálkodó, aki nagynehezen hé- jazta le a niklai sarat csizmájáról, már-már széohenyis jövőbe látva, a közösség erkölcsi problémáitól szenvedett.

Sokszor érzem úgy, mintha még a XIX. században élnénk, amikor minden magyar irodalmár — akarva-akarartlan — nemzeti költő kellett légyen, a drámaíró nemzeti drámaíró, miközben mér Shelleynek is föltehettük volna a kérdést, hogy miért is nem lett Petőfi. Azt kell hinnem, a magyar irodaimon belül — máig is érvényesen — valami olyan sajátos munkamegosztás alakult ki, amelynek lényege, hogy a zseni vállalja az említett szerepet, mások életművüket. Nékem Berzsenyi csupán az a hatalmas tehetség, aki olyan érvényes

— máig ható — gondolatokat mond el sorsunkról, mint a többiek, csak másként. Mögötte, mellette ott vannak azok, akik szintúgy a kor parancsára — és ébredő nemzeti lelkűknek engedelmeskedvén — csatlakoztak a progresszióhoz. Saját koromról, erről a századvégről, annak politikai és gazdasági előhá- borúiról éppúgy megvan a véleményem, mint azoké, akiket a lírákon áthúzódó vörös fonalra fűznek föl forradalmárokként, vagy akik másfajta poétaként érezték át, ami történik. Mindenesetre: egyre kevesebb az, aki a költészettől, vagy éppen kizárólagosan attól várná a bajok orvoslását. Ráadásul: nehezebben is érthető egy-egy berzsenyien vagy vörösmartyn gondolati, bölcseleti vers, mint a helyzetlíra, légyen akár hőse a juhász, aki nagyokat üt botjával a szamár fejére, vagy egy mai ifjú, aki élményeihez másodélményeket asszociál. Az emberiség lehetséges tragikuma — mondjuk, ezen beiül Európáé

— sorskérdésként elébe került mindannak, amit magyarság-képnek tartunk vagy legföljebb azonosul véle.

Végezetül: nincs ideális és hibátlan magatartás. Mindenhol más az erkölcs e világon. Sajátunk is egyre másabb. A költőnek arra kell vigyáznia — mint Berzsenyink tette —, hogy tartása legyen. Népének is.

Már fölidézett könyvében Merényi Oszkár Széchenyi és Berzsenyi ideáit veti egybe az erkölcs-kultuszról, s netán hasznos citálni mondatait a teljesség igénye nélkül: „Berzsenyi heroikus erényekre gondol. Széchenyi a munkára, az önmérsékletre, az önmagunkhoz való hűségre és az emyedtlan szorgalomra. A kettőjük közti viszony szempontjából ismét nem az a fontos számunkra, hogy mit gondolt és érzett Berzsenyi, hanem az, ahogyan Széchenyi Berzsenyi szavait és eszméit átérezte. Berzsenyi verse Széchenyi lelkében viharrá lett, amely ellenállhatatlanul sodorta magával az eredeti dallamot, Berzsenyi verséneik lelkét is.” Talán ez lehetne költő és politikus nemzeti szimbiózisa. Talán — ez a nemzet.

537