Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Veress Miklós: A nemzeti szorgalomrul
VERESS MIKLÓS A nemzeti szorgalomrul 1. A napokban, tehát április végén történt, hogy a Lengyel Kultúra pinceklubjában bemutatták azt a modern magyar költészeti antológiát, mely Pilinszky János nevével kezdődik, és Bari Károlyiéval végződik. A kötet egyik fordítója, Bohdan Zadura, amikor líránk megismertetéséről beszélt, példának hozta föl, miként hatott rá mint költőre egy Berzsenyi-fordítás — tehát, hogy a mai költészet megismeréséhez nélkülözhetetlen a múlt ismerete. Ügy is, hogy abból ismeri meg az idegen azt a fajta versbeszédet, amely fölületes szemlélő számára konzervatívabbnak tüntetheti föl sajátos modernségünkét, mint más nemzetek költőiét. Akárhogy is nézzük tehát, klasszikusaink gondolatai, képei, ritmusai és eszméi bennünk élnek sorsosan. Nem túl szerencsés időszakban, mégis, gimnáziumi tanáromnak köszönhetően, szerencsésen ismerkedtem meg Berzsenyivel. A kaposvári fiúgámnázi- umban ugyan az ötvenes évek végén is azt hangsúlyozták a tankönyvek, hogy a nikiai remete elsősorban a nemesi nemzet költője, de Krasznay Lajos irodalomtanárunk másként tanította, sőt, kiránduláson elvitt bennünket a „kúriába”, amely megdöbbentett szegénységével. Talán ugyanúgy, mint jóval később Lev Tolsztoj jasznajápoljanai „kastélya”, amelynél még a belcsapusztai vagy alsóbogát! uradalom központja is nagyobb és díszesebb volt. Lehet, ilyenkor értettem meg a nagy szellemeket, akik az alacsony mennyezet alatt sem érték be a denevérsorssal — nem tudom. Akkoriban és sokáig éppenséggel a föntebhi költői szférák vonzottak, hajlottam arra, hogy Kölcsey elegáns kritikáját részesítsem előnyben a kikínlódott Berzsenyi-válasszal szemben, habár somogyi fülemnek rokonibbak voltak az utóbbi mondatai, szóhasználatai. Rímes verseit — Csokonaihoz képest is — silányabbnak érzettem, és, bizony, da- gályosnak történelmi célzatokkal és földrajzi nevekkel zsúfolt gyöngébb ódáit. Mondhatni, lázadtam varázslatos ereje ellen. A föloldást első egyetemi éveim hozták meg, amikor Pándi Pál tartott előadásokat Berzsenyiről, hatalmas költői erejéről a nagy léleknek, aki „önként az aetherben héjáztatja szabad szárnyait”. Aztán egy antikváriumban ráakadtam dr. Merényi Oszkár 1942-ben, Debrecenben kiadott könyvére (Berzsenyi Dániel levelei Kazinczy Ferenchez), amely arra késztetett, hogy ezekkel párhuzamosan újraolvassam a verseket is, távol már Somogytól—Nikiétől és közelebb mégis. Ügy vélem — magamból kiinduva —, hogy bármely költő megértéséhez kell valami distancia, életkorbam-időben. Az azonosulás csak kínlódás árán mehet végbe, akár versről, akár élethelyzetről légyen is szó. Az eszázadi embernek pedig feltétlenül fontos, hogy még a zsenit is a maga emberi mivoltában lássa, máskülönben úgy jár, mint a hitetlen Tamás, ha nem fúrhatja bele ujját a krisztusi sebbe. Nem hisz. Folytathatnám, miként értettem meg jobban aztán Berzsenyit Hölderlin megismertén, vagy hogy dáliámmá fogalmazódták bennem a nehéz strófafcép- lelek, vagy: magam is alégikussá váltam. Ma is mosolygok nyelvészeti fejte535