Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Mezei Katalin: A gyilkos lélektana - az áldozat lélektana

Mert ő csak költő volt, míg amaz zseni ■— szokták mondani. Nem hiszem, hogy erről volna szó. A költők értékmérés ének biztos skáláját amúgyis elég nehéz megszabni. Az, hogy bírálatától Berzsenyi elhallgatott, elég magasan adja meg értékét — legalábbis Berzsenyi szemével nézve. A zseni, a nagy költő ütése ezerszeresen fáj.

És hogy kinek melyik halálos pontja védtelenebb, az az alkaton is múlik.

Mért nem hagytam hát én abba?

Kajánul rávághatnák: mert nem vagy Berzsenyi.

Tudom. Nem vagyok. Ha az lennék, egy sort sem írnék, ö már megírta maga helyett.

Rávághatnóm kajánul: mert nem Kölcsey bírált.

Igaz, hóTistennek.

De azért sem, mert Berzsenyi abbahagyta. Hiányoznak késői versei. Ilyen kezdést milyen betetőzés követhetett volna? Mi lenne ma a magyar költészet, ha ez a Shakespeare-erejű költő Shakespeare-méretű életművet hagy maga után ?

Lehet, hogy ha folytatja, nem él meg hatvan évet. Lehet, hogy szembeszáll ás — saját magával is, a büszkeségével, dacával is — több erejét elemészti, és akkor sem lenne annyival több ez az életmű? Lehet, hogy nem éri meg? Hogy ember-mivaltunkat jobban kellene becsülnünk, mint köitő-mivol- tunkat? Ö az elemi törvényt — az önfenntartás törvényét — még erősebben a vérében hordta, mint a jó másfél — dekadens — századdal későbbi utódok?

Mert miközben a fentieken morfondíroztam, eszembe jutott: akad-e a megkérdezettek között, aki nem élte át a Berzsenyi-komplexust? Akad-e, akinek a sorsa nem hozott olyan fordulópontot, hogy fontolgatnia kelljen: elhallgat-e, mint ő, vagy tovább ír, mint annyi más?

Egy tudós említi, hogy valahonnan a Rajnától keletre háromszor annyi energiát emészt föl a szakmai viszálykodás, értelmetlen frakció-harc, mint nyugatabbra. Azt hiszem, az irodalomban is így van ez. Legalábbis itthon.

És mégis folytatjuk?

Kevesen vagyunk maiak, akiket kárpótolhatna apáink útjának követése, a ránk hagyott szakma, föld, a független megélhetés. Akik kiemelvén fejüket az irodalom fullasztó, mákonyos levegőjéből a tiszta ég alá, kijózanodván, valami más, értelmesebb életcélra találhatnánk. Egyre kisebb az emberi autoritás, a független, öntörvényű életlehetőségek köre. Enélkül pedig ki mond le önként az írás vigaszáról?

*

„A nemzeti költő Berzsenyi mintázta ideáljáról.” '

Nem lehet és nincs is sem etikai, sem esztétikai értéke semmi olyan költői tartalomnak, ami nem átéiten, a személyes indulat hordozó rakétáinak erejével tör utat magának. Ha viszont ez az erő röpíti, csak a látásra képtelen szem, csak a hallásra alkalmatlan fül vonja kétségbe útját, érvényességét.

Berzsenyi, a pszichodinamikus költészet nagy előfutára, rendelkezett olyan belső energiákkal, amelyekkel költői pályára állíthatta a tágabb közösség, a nemzet létével foglalkozó gondolatait is. Akiben nincs az övéhez mérhető etikai, esztétikai' erő és tűz, hiába is próbálná követni. Akiben van, azt úgysem beszélhetik le erről.

534