Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tandori Dezső: "Könnyű nyomokban" ...?!

hályogiban. Mennyivel kevesebb lenne például holmi „homályában”! S persze, a vak kép is így szerves. De akkor, e közkeletűbb zártság mellett figyeljünk fel a rögzés újítására; persze, régiség, mégis nyelv-újításnak hat, s mentesen a neologizmustól, a szándékolástól, s így tovább. A „bús barlang” alighanem ehhez az eredendő-friss fennmaradáshoz is kellett.

Az általános emberiét kitekintése is erezi a Berzsenyi-márványt, vagy nem- is-oly-márványt. Tömérdek az idézhetőség; innen az Orczy-árnyból egy: „Vagy tán csak csalatás minden előtörés?” Szép az „elő”, mely nyilván kényszer, az „előre” helyett, ami rút volna itt, gondolom; de másképp is tekinthető, feltörésnek, megjelenésnek, a még-nem-volt látszat-evidenciájának. Kevés költőnk van, akinél, hogy kedves témámig érjek egy utalásnyit, az eredendőség és az evidencia ily szétválaszthatatlan, egymást föltételező, de külön-alakban látható fél volna; képzetességet sugalló egész, ha akarjuk.

A Fő és szív című bagatellben, meg ily más helyeken azután, persze, köny- nyedségig is jut e korántsem-csak-veretesnél a kettősség; édes Chloéját — távolít a „név”? a télközelítéshez szólva sem, itt sem! stilizáción túli ugyanis, még korhoz sem kötött — verse úgy jelzi szeretni, „Mint méhek a virágot / S mint a folyót az őzek!” Ez utolsó sor különösen friss, újszerű maradt máig.

Nem szándékom a leghíresebb verseket és helyeket érinteni, a Múlandóság részei mégis idetolulnak. Próbálom azért akkor talán kevesebbet méltatott vonzatrészeit kiemelni; ilyesmit, mint ez a „mérkőzés”, a „tar kősziklák” állnak egyfelől, amonnét meg „az egek ...” S a hangalak is sok mindenhez hozzájárul: „meredek tar kősziklák”. A tölgyfák pedig, ha nem is oly újdonat mód „százados roppant” jelzőkkel, „a felhőkbe verődnek” — természetképünket máig alkotva, ha figyelünk. S a hangalakváltások — nekünk, korunkhoz kötve hatnak így —: „csudái” és „pompájok . ..” így egymás mellett, váltógazdaság szokatlanával. Vagy a megszemélyesítések; még Pilinszky Impromptu-iéle verseinek „százados roppant” sorát is elő-határozzák, költészetünk más evidencia- vonulataihoz szolgáltatnak nemzet-tudat-mélyi adalékot, készülődést; ekképp: „Itt emeli fel fátyolét / A Visszaemlékezés, / Itt rakja le zöld sátorát /A bölcs Magábatérés”, Vagy vegyünk két ily sort: „Képzeletim forrósági / Között magamba szállva”. Természetesen a történeti téma kibontottsága esetleg csupán az érdekesség elemével hat; vagy még méltatlanabb sors éri átmenetileg. De a „Hősek márvány sarampóit”-sor följebb emelkedik; a tanulságlevonó versszaknak is szépségei vannak, tudottságain „túl”. Ez „A naphoz emelkedik”: megint magunkkal vihető kis egység, alkalmazható, szabad-végződésű, tárt. És mégis, hogy önmagunkat ismételjük, zárt. Ebben is lelhető Berzsenyi-hatásunk egyik kifürkészhetetlenje; még ha fogalomba foglaljuk is.

4.

„Szépségeket” kiszemelni Berzsenyi költészetéből? Épp oly méltatlan módja lenne ez a bánásnak, mint ha, például, „magányának” máig ható okait, vagy máig megmaradt társtalanságának határozóit keresnénk. Mert vajon a részletekben lakozik-e poézisének nagysága, s azzal, hogy nem „vezet”, konkrétan, későbbi következményhez, Pilinszkyhez se, mondjunk merészet, Kassákhoz se — de nem is oly merész! —, még ettől, ismételjük, az anyag-fejlődés „ezernyi” fordulatával áll be szemközt-nézetbe, kristályos tükrözőnknek, erezet-visszké- pünknek. Tehát mintha kevés kivetni való volna abban, ha, befejezésül, s né531