Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Tandori Dezső: "Könnyű nyomokban" ...?!
mely kérdéseket megválaszolva vélvén, egyszerűen csak lapozgatok, és ilyesmikre bukkanok: „Rettenetes vázkép a halál”. Elhagyom az előző sort, hogy kinek az — ott az „erkölcsi” tanulság, s érvényes, persze —, marad a kép. Máig mutat. Vagy egy kérdés: „Óh, de mitől válunk oly nehezen?” Nekem azt sugallja: mivel vagyunk oly igen együtt? És jól vagyunk-e „úgy”? Egy szóösszetétel: „kínzó örömmel”. Vagy ami megejtő a versek szerkesztődésében: a szakaszkezdő mégisek, csákók . . . ezek révén követni vélhetjük a Gondolkodást. Amely, mint megannyi „tárgya”, külön téma volt e poétának; hogy azután a részletekben ki-tekintsen, s ezek a többlet-látások még sziklaszerűbbek, mondhattam, kristályabbak, a dermedettséget ígérő fogalmi feldolgozandónál. S ennek mégis elevenségét adják, csak e véglegességekkel haladható meg a túl-végle- gesség kiindulópontja.^ Szép, ha így kell mondanunk, e két sor, s mily egyszerű pedig: „Csak repülő álomkép s csalódás / A halandó ember élete”. A szerelem című vers alábbi két sorának — érdem az? — „maiságához” hadd ne fűzzünk megjegyzést: „Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak / Nézed, s elenyészik rettenetes váza”. Figyeljünk a viszsatérő képzetekre, váz, például; vagy a sor- áthajlításra, s — urambocsá! — a „bús” szó nem nyugatos eredetére költészetünkben. Jékelyt említhetem ily sor nyomán — A reggel verséből —: „Nem tébo- lyog gót épületeken ...” De az előzmény-életfilozófia, költészetünkben nem szokatlan kifej tettséggel, akár Goethére is visszautalhat: „így van minden! változhatatlan renddel / Ki van szabva életünk pályája”. Mi van mégis ebben a tanító-jellegű mondásban, s száznyi párjában, annyira megrendítően ittenitáji? Mivel határozható meg szépsége ilyesminek: „A csendes erdő boltjaiban S mekkora teret tár máig ily másfél sor: „A nagy álláspont köre nem telik meg / Áldozat nélkül”. És a folytatásban ettől lesz elemi hitelű a mintegy túl elemi kifejtésű tanítás: „de ki honja híve...” Különösségeket keresünk? Természetesekként leljük az efféle helyeket, szóválasztásokat: „íme, lassanként lefoly a virágkor . ..” Az elmúlást virágáradatban látjuk; mert a „foly” nem csupán a „kor” értelmezője, hanem a fürtök láttatója is; például egy falon a fehér zuhatagé. Itt leljük, egyébként, a „Minden órádnak leszakaszd vi- rágát”-sort is; s vajon nem mindegy-e „már”, honnét a szelleme? Utaljunk ezzel a nyelvszempontúságra; melynek igazán nem abszolutizáló ja Berzsenyi; hanem szép egyensúlyú felmutatója. A jelkölt nemességhez közismertségéből hadd ragadjam ki a kezdet hangalakos rohanatát: „Mint majd midőn...” Mintha nem bírná az elszabadulni kész erőkkel! Mert a folytatás: „lángszárnyakon eljövend / A nagy Bírónak cherubi angyala .. .” Vagy a letett-kő formázású köznapi kijelentések rejtett drámáit tekintsük? „Életem képe ez.” Ezt mondja, s gondolatjelet tesz utána, egy vers befejezéséhez közeledve. Petőfit, Aranyt előlegezi meg, melléjük áll „elő” ily sorokkal: „Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, / S távolléted alatt kedvem miben lelem? / Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, / Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem”. Berzsenyi a megszólalásnak — létünk nyelvének — ezeket a ma is legegyszerűbben eredendő, evidens módjait adja. Stilizációjával pedig, talán, még megnevezhetetlenebbeken segít. 1986 tavaszán 532
