Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Jánosy István: Az aktuális költő

mokfoól alkotott arányok és az aranymetszés. Templomaikat ezek szerint az arányosságok szerint építették. Ogy képzelték, hogy a bolygók egymástól négyzetes, illetve köbös távolságra keringenek (a négyzetes távolságokat a későbbi Bódé-törvény igazolta is). A kozmosz törvényeit kifejező képletek egyszerűsége, „szépsége” még Einsteint is csodálatba ejtette: csodálta a Nagy Alkotó „esztétikáját”. A kozmosz a görögök szemében: rendezett és szép (maga a szó is ezt jelenti). De ami szép, az igaz és jó is. Mert az egész kozmoszt az isteni szeretet alkotta és működteti, hiszen az Isten — szeretet. És az embernek is a maga világában ezt a szeretetet kell megvalósítania. Ez az erkölcsi törvény alapja. Ezért nem szabad ölnünk és a másik embernek ártanunk még akkor sem, ha igazságtalanságot szenvedtünk el tőle — így tanítja Szókratész. És egész testi-lelki valónkban szépnek és jónak kell lennünk (kai okaga thia). Szépnek kell lennie egész életvitelünknek és környezetünknek is. Ezért volt az ógörög ember megjelenésének, mozgásának szabályozója a tánc, és épületeiket is azok szerint az arányok szerint építették, amelyeket különösen szépnek éreztek.

Bámulatos intuícióval ezekben látta Berzsenyi a hellénség lényegét, és ezeket fejtegette Poétái harmonisztikájában. És most, amikor a rákosodástól, a pusztulástól való félelmében a mai ember keresi a kiutat, azt éppen ugyanezen alapelveknek az érvényesítésében lélheti meg. Egyre fokozódik az érdeklődés a püthagoreusok és a püthagoreusok hatása alá került öreg Platón iránt. És nemcsak az érdekli a mai embert, amit a püthagoreusok az egzakt természettudomány számára kezdeményeztek, hanem sajátos életformájuk is, amely az aszkézis és vegetarianizmus révén valóságos szerzetesi formákat öltött. Az önuralom, az önkorlátozás, a testi-lelki élet szép arányosítása egyre több embernek válik életproblémájává. A döntő lépés most a természet és a technikai civilizáció szép arányosítása. Egyre többen ismerik fel, hogy a természetet nem szabad elpusztítani a technicizmus, az urbanizáció, a pillanatnyi haszonszemlélet érdekében. Hiszen az ember is természeti lény, akár a fecske, a bogár, a fenyő. Szükségszerű, hogy ez az új irányzat az emberi lélek, a természetes élet s az ellentétek magasrendű harmonizálása felé forduljon. Most már nemcsak „poétái harmonisztiika” kell, hanem teljes élet-harmonisztika. Berzsenyi a legkorszerűbb, legjövőbemutatóbb XX. századi költő.

S hogy mit tartok Berzsenyi magyarságképéből időszerűnek, mit elavultnak?

A reformáció óta minden jelentősebb magyar költő fájdalmas gondja volt a magyarság léte és fennmaradása. Ebben nem volt különbség Tinódi, Zrínyi, az egymással még oly ellenséges Kölcsey és Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Babits és Illyés között. Fennmarad-e a magyar nép és nyelv? — ez a kérdés gyötörte őket, és vállalták — a legnagyobb személyes hátrányok ellenére is —, hogy eszmei-, erkölcsi kalauzai legyenek népüknek. Akárhogyan nézzük is, a magyarság veszélyeztetett nép. Az Árpád-korban a magyarok létszáma egyenlő volt az angolokéval, franciákéval. A török kiűzése után a magyarok létszáma a Mátyás-korinak egyötödére esett vissza. Ilyen mértékű pusztulás egyetlen európai népet sem sújtott. És most? Létszámunk gyorsan fogy. Oka ennek határainkon kívül a kisebbségi sors, határainkon belül pedig az ijesztő gyerektelenség. És éppen most fordítsanak hátat a költők a sokszáz év óta vállalt ,,kalauz”-hivatásuknak, hogy elmerüljenek tisztán magánjellegű költészetük hobby-játékiaibam?! Ezt nem tehetjük. A stafétabotot Illyés kezéből át kell vennünk, mégha nem is futunk olyan kiválóan, mint ő.

527