Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Döbrentei Kornél: Sötét delelés

A megtorlás, mégha tormáiban finomul is, az időt meddővé, a népet apati- kussá, az életet kilátástalanná teszi. Hiszen több mint fél évszázadot kell várni 48 március idusára, az első reform-országgyűlés pedig csak harminc év múlva ül össze.

Berzsenyi mindezt nem tudhatja előre. Az egyes ember számára, még ha vátesz is, ez beláthatatlan távolság, és inkább vésztjósló, mint bizakodtató.

Az efféle dermesztő időszakokban nincs társadalmi megrendelés költői programokra. Ellenkezőleg. A hatalom minden igyekezete, súlyos figyelme a költészet, az autonóm gondolkodás elsorvasztására irányul. Az igazi tehetséget ez a helyzet alternatíva elé állítja. Meglehet — ó, hányszor megesett már! —, hogy konstruktív kibontakozási lehetőség híján önmaga ellen fordul, a művész önpusztítóvá lesz. A naprakész-meggyőződésűekkel, a húsos fazék körül lihe- gőkkel, a kis eszme-szatócsokkal ilyen általában nem fordul elő. A tálentumos ember összeomlása, vagy elefántcsonttoronyba húzódása akár, tiltakozás, tüntetés, de ettől a hatalom sem érzelmileg — lévén szenvtelen —, sem szerkezetében nem rendül meg.

A másik, a Berzsenyi által választott lehetőség — pontosabban, vállalt kényszerpálya — a kínkeservek útja, a csakazértis talpon maradásé. Lenyűgöző példaállítás, a leépülés nélküli létezés képviselete, az általános szellemi-erkölcsi vegetáció ellenében; bizonyítván, teremthető jövőnek-alap életmű a nihilből is.

Berzsenyi poétikája, költői sorsa, magatartása éppen ezért elévülhetetlen minta számomra. Fájdalmas aktualitás. Véleményem szerint az általa megfogalmazott „hajdan erős magyar” erkölcsi romlása, Árpád vérének fajulása nem szakadt meg. Sőt, itt-ott már tragikus méreteket ölt.

,,A magyarokhoz” költőjének a legkeményebb és a legkevésbé látványos munka jutott: saját autonómiájának megteremtése és megőrzése, az adott lehetőségek, jobban mondva lehetetlenségek között. Fároszos sorsot kellett építenie, saját életén messze túl világítót — kínzó kételyek közepette; mert ott és akkor nem lehetett biztos benne, csak remélhette, hogy műve talán egyszer irányt adó, igazodási pontot nyújt majd a nemzeti kibontakozáshoz. Társadalmi erőtér hiányában ehhez gigászi öngerjesztésekre, olykor önámításokra volt szüksége. Klasszikus magyar költői fátum.

Szűkén mért remény, amit inkább csak az ihlet kegyelemteli pillanataiban él meg, és bénító kiúttalanság, pici biztató momentumok — néhány európai gondolkodású barát szellemi, erkölcsi támogatása —, és roppant hiábavalóságok közt emésztődik. Eleinte majdhogynem rögeszmésen kínálgatja a haza üdvére szánt kincseit —• mégse fogadtatik el ez a hatalmas szellem vagyon: mert aki ide születik, olyan sáfárok közé keveredik, akiknek nincs szemük a látásra, fülük a hallásra.

De Berzsenyi irdatlan magányra, meg nem értésre kárhoztatva, is a génjeibe ojtott, kiölhetetlen felelősségérzet parancsára őrizőként áll a strázsán. Újfajta nyelvezetet, szemléletmódot, költői ízlés- és értékrendszert alkot, védelmez az értékválságtól szenvedő, tálentum-tékozló magyar valóságban.

Megrendít Berzsenyi nagyszerűsége. Két évszázadon ível át, mégis hús-vér emberként áll előttem, alakját nem szépíti meg pátoszos messzeség. Itt lüktet, körünkben, szól hozzánk, van miről, hiszen keserveinek zömére ráismer ma is. Asztalunknál ül, önszobrukat faragók, hamis próféták, cselédkedő irodalmi felvigyázók, identitás-zavarban senyvedők közt; szomorúan nézi, hogy itt azóta is rendre az utolsó vacsorához terítenek. Fintorogva issza megalázóan rossz bo524