Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Döbrentei Kornél: Sötét delelés
DÖBBENTEI KÜKNÉL Sötét delelés Nemzeti nagy költőink többségének nem adatott meg a Petőfi által megélt kivételes sors; az irgalmatlan fényességű üstökös-pillanat, ami azonban évszázadokkal ér fel. Brutálisan megtöretett íve jelenünkbe fúródott jövő-csonkként zsarátnokok A költői akciórádiusznak azóta is páratlan kiteljesedése ez. Petőfinek a sors valóban tért nyitott, még akkor is, ha a későbbiekben ez a távlat a tömegsírba torkollott. A szabadság-vágy, a jórészt ma is aktuális nemzeti sorskérdések, követelések nyílt, a nép nevében történő kimondása és a forradalomban való cselekvő részvétel egybeesik — totális a harmónia. A gondolat és a cselekvés oly sokáig hiába sóvárgott egysége valósul meg a rendkívüli tehetség égisze alatt — egy rendkívüli helyzetben. A szándék dinamikus tettreválása ebben a történelmi erőtérben a legmeggyőzőbb ön-, illetve létigazolást és elapadhatatlan energiaforrást jelentett a költőnek. önáltatás nélkül érezhette: tehetsége fontos a nemzet számára, figyelnek rá, van értelme verset írni, mert a vers nemcsak írott malaszt, hanem eleven hatóerő, forradalom-gerjesztő eszköz — tehát fegyver is. Fölkavaró és gyönyörteli — korunkban alig-alig megtapasztalható, ha nem ismeretlen — érzés lehetett, hogy korlátlanul, áttételek nélkül azonosulhatott azzal, amit gondolt, leírt, képviselt, illetve nyíltan leírhatta, képviselhette azt, amit gondolt. A XIX. század e géniusza nem „tévedt” és nem hasonlott meg, mint annyian a XX. századi poéta-ivadékok közül. Fanatikus szabadság-sze- retete, az ügybe és a küldetésébe vetett töretlen hite, megalkuvásra képtelen jelleme megóvta őt mindenfajta gerincferdüléstől. Emellett valóban volt némi történelmi szerencséje, ami robbanásszerűen fölgyorsította egyéniségének, költői lángelméjének kibontakozását. De ezt a szerencsét nem kell „elirigyelni”, mert Európának e szegletében még az oly ritka-vendég szerencséért is mindig nagy árat kell(ett) fizetni. Hát még ha nincsen ... És Berzsenyinek nem adatott meg. Egész pályája sugárzó, de sötét delelés, mert nem egy megújhodás lázában égő történelmi időszakra esik. Nem ez a rendelt idő, amely gyújtóponttá gyűjti össze a legkitűnőbb elméket és felszínre kényszeríti a szellemi tartalékokat, hogy azután mindent lebíró lendülettel támadhasson életre valami nemzetmegváltó új. Nem. Berzsenyi tulajdonképpen történelmi vákuumban született, mint oly sokan azóta is. Tizennyolc éves, amikor a Vérmezőn a fűrészporos kosárba hull a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek feje, vagyis a szó szoros értelmében lefejeztetik a nemzet. (És még hányszor ismétlődik majd ez történelmünk folyamán!) Aki megmaradt és számítana, tömlöcben ül. A hatalom rettenetes példát statuál: íme, így járnak mindazon rebellisek, akik a birodalomtól való elszakadás, a nemzeti önrendelkezés, az európai státus quóra oly veszélyes ideát dédelgetik magukban. 523
