Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
Ö meg csak nézte rémülten, nem tudott válaszolni neki. „Mózes, ezentúl minden megtörténhet veled!” — Róka hangját hallotta. Reggel volt, mire kikászálódott az ébrenlét és az elalvás előtti pillanatokból. Kiiboitorkált a fürdőszobáiba, megborotválkozott, a hideg tus felfrissítette, mintha a lába sem fájt volna annyira. Utcai ruhába öltözött, bőröndbe csomagolta a holmiját, és elindult a professzorhoz. Az meglepődve nézett rá: — El akar menni? — Igen, professzor úr, de mielőtt elmegyek, tartozom egy vallomással, ha meghallgat. Én cigány származású vagyok, magának köszönhetem, hogy most ki tudom mondani. Jót tett velem, és jó lesz Önnek is, publik álható tény, kimutatható lett ez a betegség egy cigánynál is. Tudja, én el akartam felejteni, hogy ki vagyok, honnét jöttem, aztán ez a betegség figyelmeztetett, de akár egy sült csirke-evésnél megtörténhetett volna, ki tudja, mi nem döbbenthette volna belém . . . Mindegy, így történt. . . Anyám nevelt fel egyedül, az apám fiatalon meghalt, a betongerendákkal a halált emelte a gerincébe. Azt mondják, okos gyerek voltam, pap is lehetett volna belőlem, de karán, túl korán megtagadtam az Istent, pedig a félelmeim őt idézték később is. . . A gimnázium nem különösebben érdekes, tudtam, hogy a f álombéli gyerekek, akik ugyanoda jöttek tanulni, ahova én, azzal fogadták az osztálytársaimat, hogy tudják-e, hogy egy cigány is jár velük. Nem törődtem ezzel, tanulnom kellett, hogy más, több legyek, ne cigány! Aztán az egyetem, az első időszak a rémületé volt, a csoporttársaim tudása megijesztett. Mit tudok én hozzájuk képest? Féltem tőlük, nem akartam, hogy felismerjenek, rejtőztem, nem vettem részt a közös bulikban, csak tanultam, meg tanultam! Anyámnak írtam meg egyedül a félelmeimet, az ő levelei öntöttek lelket belém. A második félévben már a csoporttársaim közé merészkedtem, de ott volt az álarc rajtam. Ha nevetni kellett, nevettem, ha ordítani, sírni, hát ordítottam, sírtam, csak ne leplezzenek le! így sikerült magamban megőrizni a titkot, hogy cigány vagyok, vele anyámat és az utcát. Éjszakánként pedig könyvek, tanulás kimerülésig . . . Barátom nem volt, féltettem tőle magamat, ki kelilett volna adni neki azt, aki vagyok. A lányokat is próbáltam elkerülni, pedig a szobatársaim a kollégiumban mondták, hogy ennek meg ennek a lánynak tetszem. Feltűnően hangosan nevettem, mint aki semmibe veszi ezeket a csitriket. Pedig tetszettek, de tudtam, hogy még nem lehet, most nem! A második év első félévére „felnőttem” a többiekhez, behoztam a lemaradásomat, a tanárok dicsértek, jeles volt a tanulmányi eredményem. Már én tudtam adni a többieknek, a csoporttársaim hozzám fordultak segítségért. Ekkor jött Jutka: — Te vagy hát az a nagyokos, akiről csodákat beszélnek a csoporttársaid, de még egy lány sem tudott elcsábítani? A salját a nyakam köré csavarta: — Ennél fogva húzlak magammal a bűnbe! Albérletben lakott. — Te hol tanultál meg ilyen jól szeretkezni? -— kérdezte, miután lefeküdtem vele. Akkor kellett volna megmondani neki, hogy cigány vagyok, de nem hitte volna el. 519
