Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
— Kim vagy te nelkeni, hogy érdeklődsz utánam? Semmi közöm hozzád, vége, érted, vége! Jutka szemében könny jelent meg: — Ha úgy gondolod... — Ügy! Nem akart a távozó lány után nézni, nehogy észrevegye, és visszajöjjön. A szomszédos ágyon fekvő öregember szólalt meg: — Miért csinálta ezt? Az a szegény lány mindennap bejön magához. Nem érdemelte meg, hogy így bánjon vele. Égő szemekkel nézte az öregember fáradt, komoly arcát. „Jó lenne neki elmondani, vele jó volt kezdettől beszélgetni. Okos, bölcs parasztember.” — Csak ezt tehettem — bukott ki belőle, és tudta, hogy vele sem fog már beszélni az egészről, és talán senkivel, pedig de jó lett volna Jutkával megbeszélni. Talán megértette volna, segített volna neki. De miiben? A betegség betegség marad akkor is, ha elmondja neki, hogy cigány származású, az pedig, hogy cigányoknál nem fordul elő, magyarázkodásnak tűnne, hogy ő akkor nem cigány... De hát akkor mi a szar? A legkézenfekvőbb válasz jutott az eszébe. Igen, milyen egyszerű: ő egyetemista, aki középiskolai tanár lesz, értelmiségi! Kész! Egyszeriben jókedve kerekedett. Az öreg észrevette a változást: — Látom, megjött a kedve. A kislány biztosan visszatér majd! Ha meghív a lakodalmára, eljárjuk mi még a rossefo csárdást! Jöjjön, a lányom hozott egy kis hazait. Fogyasszon velem, a táplálkozás fokozza a jókedvet! Az öreg odaült a kórterem közepén álló asztalhoz, kibontotta a zsírpapírba csomagolt sült csirkét: — Egyen, ne kínáitassa magát, három emberre is elegendőt hozott az asz- szony. A csirke bőrén hatalmas zsírpattanásak 'keletkeztek, fekélyes hólyagokká lettek, dárdaként pattantak ki belőlük pörkölt szőrdarabok. — Ne...e...m! — ordított fel. Hiába próbálta a szájára tapasztani a kezét, hányt eszméletvesztésig. Éjszaka tért magához, az ágyán feküdt. A nővér jött be hozzá: — Most már rendibe jön, aludjon nyugodtan. Álombazuhanás előtti pillanatok sokasodtak meg benne, újra meg újra nyolcéves gyerekként látta magát, amint az apja halotti torát falja, újra meg újra megjelent az ajtóban az anyja. Próbálta visszaidézni, hogy mit mondott akkor őneki, de kimosta az agyából az idő, pedig érezte, hogy most sokat segítene rajta. Majd nyomorék apját látta, a kampósbotját nyújtotta neki: „Most már neked is szükséged lesz rá, fiam!” Üjabb percekben az anyját látta betegen, nagyon öregen. „Ide ne gyere vissza, fiam, soha az életedben” — hessentette el az ágyától. Aztán a cigány-utcában járt, köszönt az embereknek, de azok rémülten futottak előle: — Itt a Gigányhaiál! Végünk van, láthatóvá vált! Kövekkel dobálták, a házukig hajították, ott a nyolcéves kisfiút látta, aki az apja halotti torát falta. Tőle kérdezte: „Miért nem volt férfi az apám?” 518
