Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
Minden útjuk a mutatványos bódéhoz vezetett, de hiába, a szomorú öregember csak egyszer engedett be mindenkit. Ott sírtak, jajongtaik eszméletvesztésig. . . Ki lehetett volna írni a falu neve elé, hogy halott. Akadt azonban olyan férfi, aki befestette a haját, úgy megváltoztatta testtartását, hogy még az anyja sem ismert volna rá, így bejuthatott a lányhoz, de ordítva jött ki. Élete végéig bolondként járta a falu utcáit. Hogy mi történt ott benn, hallgat róla az újság. Megtettem volna én is, inkább őrültként élni tovább, mint a csoda nélkül, esküszöm nektek! Jaj nékem, a lányok és az asszonyok tudták, mit kell tenni, hogy visszakapják a fütyköseiket! Meg is jelent egy napon a bódénál füstölővel, szentelt vízzel a plébános, ördöggel, pokollal fenyegetőzött, majd leszabta a függönyt, és vele szemben ott meredt a világ leghatalmasabb, legszebb, legcsodálatosabb mellbimbója. Térdre kellett volna esnie, a legfáj damasabb férfiimákat elmondani hozzá, de hiába, a papok csak Istent szeretik, az emberi csodát megölik, ezért szentelt vízzel hintette be a mellbimbót, körbefüstölte. Mire az zsugorodni kezdett, és visszacsusszamt a lyukból. Sírnom kell, jajongni érted, te csodálatos! Elvettek tőlem, elvett a csukása, de jaj, nem hagyta abba, továbbra is hintette 'a szentelt vízzel, imádkozott. Túlzásba vitte, én mondom nektek, mert a mell olyanra apadt, mint egy férfié. Bele is fáradt a plébános, és csak bólintani tudott, amikor a paraván mögül előlépett Erzsébet. Megköszönte neki, hogy megszabadította a szörnyű tehertől, és felajánlotta neki, hogy élete végéig apácaként fogja szolgálni. Ej, így igaz, higgyétek el, a nők mindig ellenségei voltak a férfiaknak. Fáradt vagyok, a szomorúság teszi, valaminek vége van, ami szép volt. Most már csak az van hátra, amit muszáj kiolvasnom ebből az újságból, pedig jobb lenne, ha ki-ki azt gondolná, ami jól esik arról, hogy miért nőtt meg Erzsébet melle olyan csodálatos nagyra, de könnyen megvádolhanátak azzal, hogy én magam találtam ki az egészet, ha nem lenne történet is hozzá. Hát nesztek! A szomorú öregember mesélte el maga. Boldogságban éltek a feleségével, csak egy baj volt, hogy az aszony nem tudott gyereket szülni. Nem használt semmi, míg egyszer egy kolduló cigányaszony be nem állított hozzájuk. Adtak neki tisztességgel, ami tellett tőlük. Tetszik eddig, mi? Tudjátok a folytatást is? Hát tessék! Neki is elmondták a panaszukat. Ő különféle növényekből italt főzött, amit az asszonynak kellett meginni, de egyre figyelmeztette őket, ha a gyerek megnő, azt mezítelenül nem láthatja idegen, ment akkor, ha fiú lesz, a dorongja nő meg akkorára, hogy az emberek rettegve kerülik el, ha lány, a melle. Kislányuk született, miikor megnőtt, olyan szép lett, hogy a legények megvesztek érte, de ők nem adták senkihez, emlékezve a kolduló cigányasszony szavaira. A legényeket meg ette a fene Erzsébet után, folyton a nyomában jártak, a végén már ruhában kellett fürdenie, mert a kulcslyukon is leskelődtek. Bűzlött már a kosztól, mikor egy éjszaka kiszökött a folyóra, hogy ott mezítelenül megfürödjék. Mondtam már, hogy én nem hiszek a nőknek, nemcsak a kosztól akart ő megszabadulni, hanem meg akarta már magát látni egy legény szeméiben ruhátlanul is. A legszerelmesebb legény követte is, miikor Erzsébet kijött a partra, a legény ott állt a ruhája mellett. Ó, női álszemérem, csak az egyik mellét takarta el a kezével. Abban a pillanatban meg is nőtt a takiaratlan. A legény meg úgy megijedt a csoda láttán, hogy elfutott. El is vitte a hírt. Csúfolódó le508
