Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
Ezt ne is bolygassuk tovább, mert képes lesz rakoneátlankodni, és megszakad közte és a falu között a kapcsolat. Hanem a plébános megijedt, ez a tisztelendő el sem pirult zavarában, hogy a macska mellett mutatott neki helyet, mind megitta a tejet, és milyen jóízűen! Remegett a plébános hangja, amikor elmondta, hogy a templomkapu kulcsa mindig nála van, ő nyitja és ő zárja a templomot, minden reggel és este ellenőrzi, hogy minden relikvia, ereklye a helyéin van-e, megvan-e? El kellett ezt mondania, hogy megfigyelje a másik arcát: azért jött-e? De azon semmiféle gyanús jel nem látszott. Most már biztos volt benne, hogy kém, és ha ez el nem éri a célját, hát akkor többé soha senki. Teljesen összezavarodott, a hat tisztelendőről beszélt, aki úgy szökött el a faluból, egyik sem bírta tovább fél évnél. . . — Tudom — mondta a tisztelendő. A Plébános úgy érezte, hogy jobb lenne odaadni neki azt, vigye, hiszen azért jött, de mielőtt ez megtörtént volna, belépett a falu félmellű apácája, aki kiosztott szerepe szerint beszélt: — Ebédre rántottleves lesz, több nem kerül, szegény az eklézsia. — Erzsébet, a szakácsnő, de ö takarít a templomban, meg a paplakásban is — motyogta a plébános. — Erzsébet — ismételte meg a tisztelendő. Míg a plébános hangja két- ségbesést hordozott magában, az övé egy ismert bizonyságot. A falu apácája tudta, hogy el fog jönni ez a nap, a mozdulni való erő is kiszállt belőle, csak sírni tudott. Jóval korábbi történet az ő titka, vissza is kell lapoznom, de nem visz egyszerre vissza a kezdetekhez — úgy látszik, ő is hozzászokott ehhez az utcához. . . Ajajaj, szegény Erzsébet, nem gyerekeknek való történet az övé! Szomorú öregember jött egy mutatványos bódés kocsival a faluba, hol is telepedhetett volna le máshol, mint itt az utca végén. Odasereglett mindenki, hízva, hogy csodákat fog látni, de az öregember kifogta a még nálánál is szomorúbb lovat, kicsapta legelni, ő meg megállt a bódé előtt: — Na, legénykék: ha két marokra tudjátok már fogni a farkatokat, egy pengőért olyat láthattok, amire vágytok! 0, hogy én nem lehettem ott! Abban az időben én is olyan legényke voltam, hogy minden szíre-szóra magasra ugrott a fütykösöm. Beléphettem volna a függöny mögé, ahol egy paraván állt, nagy lyuk volt vágva rá. Hallhattam volna azokat a titokzatos lépteket, amint odasurran éjszakai álmok titkait ígérőn valaki a paraván mögé, és a lyukon keresztül kibújik egy női mell! Ó ég, micsoda hatalmas bimbója volt! Rózsaszirom udvarba szádat-nyelvedet hívogató csoda! Megfeszül a tested tőle, és nem kell mezítelenre vetkőznöd, végig- tapogani a vágatot keresve, belenyomulva nedvesen, fel- s alájárni fenekednek, nevetséges tréfájaként a természetnek. Rád szabadul minden férfi vágya: ebből nem csusszansz ki szomorúan, ez örök, és örökké tart, míg élsz! Hát lehet, hogy én mindezt nem élhettem át! Ö, egyetlen menedék, te hatalmas mellbimbó, álmaiim szépe, vágyom rád! Hogy vesszetek meg, lábatokat szétterpesztő, férfiakat tönkretevő kurvák! Csak egyszer lehetne részem a füty- kölés nélküli csodában! Megértem én azokat a férfiakat, akik álomkórosak lettek utána, nem kívántak a legények a lányra, nős férfiak pedig irtózva néztek a feleségükre. 507
