Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)
Elsőként a prímás hegedűje szólal meg, a kontrahegedü vissza-visszatér ugyanarra a dallamra, megerősítve továbbítja a cimbalomnak, hogy az csilingelő csengettyűszóval, majd a nagybőgő mélyen kongó harangként továbbítsa a hívó jelet, amiről tudta, hogy neki szól, őt indítja el az utcába. Amikor elhallgatott szívében a zene, már az utca közepén volt, a közös kútnál. Egy lécdarab maradt meg csak a kávából, rajta rozsdás láncon a kanna, valaki utoljára, mielőtt betemették volna a kutat, telebúzatta vízzel, de felitta a békanyál, a moha, mostanra már azok is kiszáradó testtel, könyörögve tapadtak a kanna oldalához, de annak is csak egyetlen útja volt, tehetetlen lélekharangként csapódni a lécdarabhoz. Mindenütt romok. — Nem igaz! Ez nem lehet igaz! — kiabált, s botladozva futni kezdett. Megálljt parancsolt a mindent belepő csalán a bokájához csapódva. Lehajolt, hogy nyálával enyhítse a csípős fájdalmat, hatalmas, rádőlni akaró sziklafalakként fölénőttek a romok, lyukas fazekak, alumínium kanalak csapódtak hozzájuk, az ő szívverését ütötték ki rajtuk, és hullott rá a színes zománcfesték. A nincs abszurd csendje vette körül, amikor felállt. ,,Itt minden megfordíthatatlanná vált” — döbbent belé. Nem tudta volna megmondani, merre megy, csak a sejtelem vezette, mélyet és megkönnyebbülve sóhajtott fel, amikor odaért. A hajdani ősök háza még állt, bár a teteje beros- kadt, cserép nem volt rajta, a falak összetöpörödtek, az ablakok és az ajtók nyílásain szelencebokrok kúsztak be, és ölelték körül védőn és támadón az egészet. Keresztülvágta magát rajtuk, még megvolt a konyha és a két szoba. A szelencebokrok gyökeret eresztettek a döngölt földbe, lépésnyi teret sem hagyva a belépőnek, felkúsztak a falakra, a mennyezetre, onnét indaként lógtak le. Hallotta, hogy sóhajtozik a ház, hozzá beszél: „Menj el, Mózes hagyj magamra, mint a többiek tették, amikor a szelence bokrok rám támadtak, hiába volt minden próbálkozás, megjelentek az ágyak alatt, a konyhaszekrényben, a lisztben, a zsírban, a ruhák között, el kellett menekülniük.. . Már magam sem tudom, hogy védekezem, vagy segítek nekik azzal, hogy összetöpörödöm, míg végül gyufásdoboz nagyságú nem leszek, és ezek gyökereikkel szét nem robbantanak, hogy ne legyen ember, ki rám ismer, csak ha hódító illatát szagolják a győzelmes szelencebökomak, csavarodjék ér- tetlen nosztalgiába a szívük. Menj, Mózes, nincs itt keresnivalód!” Hallotta a ház és a szelencebokrok küzdelmének zaját, a fájó kiáltást, ahogy hosszú nyílás reccsent a falon, látta, hogy hatol belé a szelencebokor gyökere diadalmasan, és borul fölé lihegő-ritmikusan mozgó leveleivel, csak a szuszogás hallatszott és az elfogadó gyengéd sírás. Hitte, hogy csend lesz, megnyugszanak végre, de újabb kiáltások hallatszottak, újabb meg újabb recs- csenésak, újabb titátá táti ritmusú mozgó levelek jelentek meg. Szuszogott ki- elégülten a szelencebokor, és sírt a befogadó fal. A zaj csak nőtt, nőtt egyre, robbanásokká erősödve az agyában. A futásban keresett menedéket. Az árokszéleket összekötő kis hídra ülve nyugodott meg, a szelencevirágok hódító illata vette körül, s újra az a nyolcéves gyerek volt, aki a bolttól futott hazáig a sóval, itt üilt le pihenni egy kicsit. Az anyja állt meg mellette: — Már százig számoltam, és te itt ülsz ezen a hídon! Jaj nekem, csak te is olyan ne légy... — Milyen, anyu? 504
