Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (kisregény I.)

— Majd siess haza, készen van az ebéd — hagyta utt az anyja valasz nélkül.

Nem szeretett otthon lenni, félelemmel vegyes csodálkozás fogta el félnyomorék apja közelében. Tudta róla, hogy harminc éves, de ő ötven-hatvannak látta. Amulva nézte, hogyan fésüli fekete haját, neon igaz, hogy azok a hatalmas hullámok beleférnek az apró tükörbe, meggyőződése szerint. Mondta is volna neki, hogy egy nagyobb tükör kellene, a vegyesboltban látott is olyant, de nem merte. Azt sem értette, hogyan tornássza fel magát az ágyon.

— Mit bámulsz? — förmedt ilyenkor rá az apja. — Még nem vagyok teljesen béna. Add ide a nadrágomat, az ingemet, kabátomat, zoknimat, kam- pósbotomat! El ne áruld anyádnak, hogy a kocsmába megyeik!

Mielőtt az anyja hazajött a gyárból, az ivócimborái visszahozták.

— Édes, drága feleségem. . . — sírt ilyenkor. Nem tudta, hogy miért, de neki is sírnia kellett.

— Gyere ide, drága fiam! Látod, ez a gyerek is siratja az én sorsomat — húzta magához.

Talán ezért a pillanatért hullott a könnye, amikor az apja odaszorította hatalmas mellére, és ő közel került a csodához, a fekete hullámos hajhoz. Egy mozdulat, és megsimította volna, de nem volt sosem bátorsága hozzá.

Mostanában csak itt, ezen a hídon érezte jól magát. Furcsa, számára érthetetlen dolgok történtek az utóbbi időben. Akikor kezdődött, amikor egy éjszaka felült az ágyában.

— Ott a sarakban a Halál — mondta.

Az anyja felkapcsolta a villanyt:

— Nincs ott semmi, kisfiam, csak képzelődsz! Aludj nyugodtan, majd anyu odafekszik melléd.

— De én láttam, és ott volt! — erősiködött.

—• Majd adok én neked olyan halált, hogy egyszerre elfelejted! — kapta meg az apja a hajánál fogva, és teljes erőből pofozni kezdte. Ekkor látta meg a szemében a félelmet, sejtette meg, hogy a felnőttek félnek a haláltól. Pedig ő tudta, hogy az is ember, közöttük jár, az öregek meséiből lépett ki, az utcának meg külön van egy, csak szomorúbb, mint a többiek, mert sajnálja a cigányokat, hiszen olyan árvák, mint ő.

Azzal folytatódott, hogy az egyik öregember köhögni kezdett, és darabos vércsomókat köpött.

— Addig nem hagyja abba, míg az egész tüdejét ki nem köpi — mondta a másik.

Rémülettel és értetlenül nézett a koporsóra, amibe az öreget fektették. Elindult vele a menet ki az utcából, utánuk ment a banda, és húzta az öreg kedves nótáit egészen a temetőig.

Aznap éjszaka alig aludt, nyugtalanította, hogy miért nem látta az öreg koporsója mellett az utca szomorú Halálját, csak a vért, ami nem piros színű volt, hanem fekete. Nyugtalansága és zavara fokozódott, amikor néhány nap múlva Szalmaszagú Borcsa anyja, aki évek óta ágyban fekvő beteg volt, odahívatta az ágyához mind a nyolc gyerekét:

— Meghalok, gyerekeim. Isten veletek!

— Mi lesz velünk, anyu? — ríttak azok.

— Aki utoljára marad, az beteszi az ajtót — sóhajtott, és meghalt.

— Milyen hideg lett! — sikította Borcsa, amikor megcsókolta.

Már a koporsóra sem volt kíváncsi. A szobaablakon keresztül nézte a ha505