Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Osztovits Ágnes: Hódolat a dilettánsoknak (Bulat Okudzsaváról, új regénye kapcsán)

járt tisztek nemzetféltésből gyors reformokat kívánnak. S mert a reformok bevezetése egyre késik, hatalomátvételre készülnek, ök győztesként is tanultak a vesztestől.

Természetesen nem minden értelmiségi csatlakozik az „összeesküvőkhöz”. Az 1812-es iszonyatos megrázkódtatás, Bonaparte seregének oroszországi szétzüliése, s a hódító útjuk nyomán támadt anarchia jónéhány tisztességes férfiúból a dekabristákétól merőben eltérő reakciót vált ki. Oroszország nem tanulhat a Nyugattól, „mi más anyagból vagyunk gyúrva” — vallja Szvecsin, a Találkozás Bonapartéval egyik kulcsfigurája, aki 1789-ben még ott lelkendezett Párizs utcáin, s aki később a parókás királyi fő porba hullásától sem riadt vissza, aki idegenként tért haza Oroszországba és szembeszegült apja akkor még reakciósnak hiitt nézeteivel. Ez a Szvecsin elvi megfontolásból lép a cári reakció szolgálatába 1812 után, s közvetlen kapcsolatba kerül azokkal, akik a dekabristák perében az ítéleteket hozzák. (A szvecsini metamorfózis az orosz értelmiség később jellegzetessé váló pályakorrekciója. Gondoljunk a cári önkényuralmat hitbői és meggyőződésből szolgáló szlavofil értelmiségiek útjára.)

1812-vel kezdődik tehát az orosz értelmiségi gondolat megosztottsága, az értelmiség két táborra szakadása. A Katalin-kori béke és egység soha vissza nem tér, illúzióvá szépül. Az értelmiségi vitáknak természetesen tanúi is vannak, fejcsóváló értet- lenkedők, akik szerény ismereteiket a későbbiek során ügyesen kamatoztatják. A Találkozás mindenütt jelen lévő iPirjahinja (elszegényedett nemes fia, aki váratlan örökség révén kisbirtokos lesz, majd a háborúban Párizsig eljutó, ambiciózus katona) az Okudzsava-regények időben első besúgója, ö és hasonszőrű társai segítik felgöngyölíteni a dekabrista felkelés szálait, azét a lázadásét, melynek során az orosz történelemben első ízben deklarál ódik az uralkodó osztály megosztottsága. Ezen a ponton már érintkezik a Találkozás Bonapartéval és a Szegény Avroszimov cselekménye. Ivan Avroszimov életerős vidéki nemesifjú, nem vett részt a háborúban, fogalma sincs a háború által felszínre hozott ellentétekről, ő a Katalin-kori nyugalomból i(gondol- junk Ahmatova híres soraira: „Ügy élünk iitt, mint Katal-innkorában, aratást várunk, misét hallgatunk”) csöppen a pattanásig feszült légkörű fővárosba. Ha valaki, ő igazán alkalmas arra, hogy nagyívű pályát fusson be, hiszen semmiről nem tud, semmiről nem gondolkodik, készen kapott világnézetét évszázados, háborítatlan földbirtokosi hit táplálja. Rá és hozzá hasonló társaira épül a szent orosz birodalom. A magas Bizottság választása tökéletes, bizalmi pozícióra az Avroszimovoknál jobbat aligha lehet elképzelni. Hogy számításukba Ivan Avroszimov esetében mégis hiba csústedk, az véletlen is, meg törvényszerű is. Véletlen a fiatalember nyitottsága, fogékonysága, tisztán szerelmes természete, romlatlansága. Törvényszerű, hogy a romlatlanság az értékekre fogékony, jelenjenek meg ezek bármilyen formában — nyílt tekintetekben, egyenes szavakban, ösztönös gesztusokban. A különös helyzet kérlelhetetlen belső logikája vezeti, kényszeríti a mesterien jellemzett Avroszimovot a nehezen, lassan, ám egyre makacsabbul érlelődő, s számára magrázó felismerésre: a dekabrista per egyik fővádlottja, Pavel Pesatyel nemesebb ember, mint bírái. Ez az ösztönös felismerés, melyet nem követ, nem követhet forradalmi tett, csupán ügyetlen, dilettáns kiszaba- dítási terv a besúgóktól már hemzsegő Pétervárott, azt bizonyítja, hogy a korszak egyetlen igazán vonzó programja a dekabristáké.

Avroszimov már visszavonult vidéki birtokára, amikor cseperedik Mjiatlev herceg, a Dilettánsok utazása főszereplője. Mire a herceg felnő, nyoma sincs az illúzióknak: „A gépezet már eltiporta az összes vakmerő költőt és az összes fiatal tisztet, akik hittek volt önmagukban...” (Dilettánsok utazása). A hit és önbizalom a múlté, a nagyratörő álmokat eltemették Szibériában, s a Péter-Pál erőd dohos kazamatáiban, de az álmok keltette nyugtalanság ott lüktet az erekben. Miklós cár legfőbb kívánsága — nyugalom a birodalomban — beteljesíthetetlen, nem segít az egyre kiterjedtebb titkos rendőrség, a hírhedt III. Ügyosztály felállítása sem. Mjatlev herceg „érzelmes” históriája azért adhat leleplező erejű képet az erősödő önkényuralomról, mert a választott hős egyetlen pillanatig sem komoly ellenfele a rendszernek, mert szerény ön- megvalósító törekvéseitől nyugodtan aludhatna Pétervár. Pétervár azonban nem al44