Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Osztovits Ágnes: Hódolat a dilettánsoknak (Bulat Okudzsaváról, új regénye kapcsán)
futára, akik már nem bíznak az írott szó egyértelmű valóságfeltáró erejében, a valóság birtokba vehetőségében. A Találkozás Bonapartéval négy műkedvelő, más-más felkészültségű naplóíró remek „összteljesítménye”; bevallva-bevallatlanul elfogult, hangsúlyozottan szubjektív irományaik a Háború és béke cselekményének időszakát átfogó, modem epopeia fejezetei lesznek. Ezek a „dilettáns” 'krónikák, monológok, a történelmi próza lehetőségeinek, kereteinek kitágítását célzó kísérletek nem Okudzsava találmányai. Sőt még a mai szovjet irodalomban sem egyedi próbálkozások. Talán elég, ha Jaan Kirossra, a nálunk is jól ismert kiváló észt köl tő-próza íróra utalunk, aki a történelmi „monológ” egyik legjobb művelője. Ami a felszíni jegyeken túl megkülönbözteti a két alkotót: a tárgy. Krosst érthetően az észt nemzeti 'történelem fordulópontjai izgatják, egy kis nép sorsa a nagyhatalmak árnyékában, Okudzsavát a nagyhatalom árnyoldalai. Krossnak nem kell világhírű alkotókkal vetélkednie, Okudzsavának óhatatlanul. Kross történetei felvilágosítanak, Okudzsaváéi ismert ‘tényeket cáfolnak és kiegészítenek. Szerzőnk négy regénye az 1800-as évek elejétől a hatvanas évekig vizsgálja az orosz történelmet. Vizsgálódásának eredménye lehangoló, lehangolóbb a nagy realista kartársakénál. Tolsztoj kíméletlen korrajzaiban az orosz valóság látszólag minden lényeges ellentmondása górcső alá kerül, de 1812 szent marad. Okudzsava legutóbbi regényében, melyet a történelmi regényciklus ny it ódarab jának tekinthetünk, 1812 kér- dőjeleződik meg. A Napóleon elleni háború nála nem a nemzeti összefogás nagy pillanata, hanem ostoba háború csupán, mely jobbra hivatott emberi sorsokat futtat zátonyra, s ezáltal szétzilálja a nemzetet. Puskin Anyegin-jenek híres, sokat idézett, kimaradt soraira rímel a regény (a nemesség „szemtől szembe látta a nép megdühö- dött szenvedélyéit”). Nincs Platón Karatajev, aki a nép nevében megmenthetné Pierre Bezuhov lelkét, részeges fosztogatók tevékenykednek, akik annak hisznek, aki előnyösebb pozíciót foglal el az országban, az égő Moszkvában. Ez az orosz történetírásban és közgondolkodásban diadalmas háború, mely a cári birodalmat európai nagyhatalommá tette, Okudzsava szemében puszta háború, mely ,„segít a politikusoknak, hogy kivágják magukat a szorongató helyzetből, de szétrombolja azt, ami az ember legalapvetőbb igénye: az élet stabilitását, háború, mely azzal fenyeget, hogy elszakítja a jelent a múlttal összekötő szálakat, melyek végül is mindenfajta továbblépés előfeltételei.” (Okudzsava idézett nyilatkozatában azit is kifejti, hogy bár a háborút megjárt ember sohasem feledheti az ostoba vérontást, a szorongató helyzetben képes az ember megtanulni a „megbocsátás és megértés művészetét”.) A regény nagy kérdése: ki kerül ki győztesen e háborúból. Az egyértelmű válasz: senki, mert az emberek nem tanulnak, mert a háború nem szolgál tanulsággal, a győztes önnön dicsfényében sütkérezve elfeledkezik a vesztes megalázattságáról, bosszúvágyáról, s ez újabb háborút szül. 1812 tehát nem a diadal, hanem a nemzeti megpróbáltatás nagy éve, mely szembesíti Oroszországot egy nála jóval fejlettebb társadalmi berendezkedéssel (a Találkozás egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor az orosz tisztek diadalmasan betelepülnek Napóleon dolgozószobájába és Párizs panorámájában gyönyörködve értetlenül felsóhajitanak: „Mi a fenének jött ez Gzsatszkba?”), ám Oroszország nem tanulni óhajt, hanem diadalmaskodni, nem hisz a Code Napoleon demokratikus kitételeiben, csupán saját erejében, végtére is legyőzte a csőcseléket. 1812 szükségszerűen elvezet 1825-höz. A pétervári Szenátus téren az Európát járt tisztek juttatják kifejezésre elégedetlenségüket. A dekabrista felkelés, mely egy új, demokratikus államrendet kívánt megteremteni és hatalomra juttatni Oroszországban, eleve bukásra ítéltetett, mert, mint a Találkozás Bonapartéval egyik kulcsszereplője kijelenti: túl gyorsan jött az 1812-es diadal, az orosz tél többet segített, mint 'amennyi a nemzet felébredéséhez szükséges lett volna. A demokratikus alapokra épült francia hadaknak nem sikerült megleokéztetniük az orosz sereget. Nem sikerült bizonyítaniuk 'katonai felsőbbrendűségüket. Az orosz diadalt követően, immár európai nagyhatalom fiaiként a világot 43
