Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

— Mint látjátok. Kiváló orvos barátom, miután a tuberkulózis ellenmér- gét fölfedezték, s ágyak szabadultak föl, ráállt a soros morbus hungaricus gyógyítására, aminek gyógyszere semmi, csak a türelem.

Zsuzsa kapott a szón, ő volt a legpraktikusabb szellem közöttünk:

— Nem lehetett volna az összes feleslegessé vált tüdőgyógyintézetet erre a célra felhasználni?

— Nagyon drága lett volna. Olcsóbbak a hatósági rendeletek. Még a propaganda is olcsóbb.

A romantikus Edit szerint a világ tudósainak költségét, fáradságát nem kímélve rá kellene állniuk az alkohol, a dohány, a kábítószerek ellenmérgének felkutatására. — Nem létezik, hogy ne legyen olyan. •— Ezt a gyermekded megjegyzést szóra sem érdemesítette sem Heribert, sem más. Ügy gondoltam, ez illetlen dolog, azért hozzátettem:

— Engem nem is a cigaretta öl meg, hanem a sokk, amit a propagandisták a szívemnek szegeznek.

A meredek lejtőn becsorogtunk Budakeszibe. Heribert arra emlékezett, hogy a háború alatt, sebesülése után egy sorstársával kijárt ide termelői bort inni.

— Nem nagy borok voltak azok, barátaim, de üdék, jól kezeltek és hozzá nem a csapszékek ricsaja, hanem a jóravaló sváb gazdák szíves vendéglátása. Annyit ittunk csak, ami testnek-léleknek épülésére szolgál, utána hosszú erdei séta a Normafáig. Azt hiszem, ezt hívnák ma kulturált borfogyasztásnak. Én azt mondom, aki a bort igazán szereti, sosem lesz iszákos. A borok ismeretére, méltó élvezetére kellene tanítani, de most a csapszékekben sör és pálinka szaga árad, egyszóval büdös van és derék munkás emberek a hasukra híznak.

— Ügy tudom — szólt Zsuzsa —, akkoriban itt leginkább németül beszéltek.

— A boros gazdák valamennyien egymás között. Természetesen.

Meglepő módon Editnek volt ehhez megjegyzése.

— Az én nagybátyám, egyben keresztapám is pilisszentiváni sváb volt, s panaszkodott, hogy a két világháború között nagyban folyt a lelkes magyarosítás, sőt ő még erőszakosságot is emlegetett.

— Kik magyarosítottak?

— Nyilván a kulturális kormányzat az iskolákon, az egyházakon keresztül.

— És hogy hívták az akkori kultuszminisztereket?

— Klebelsberg, Hórnan, Karafiáth.

— Bravó, remekül tudod a történelmet.

— Attól azok a miniszterek lehettek jó magyarok.

— Hogyne, hát én, Franklin Heribert, én is magyar vagyok, nemde? Azt hiszem, nem is akármilyen. Pedig van bennem német vér, horvát is, de Franklin nagyapám jászsági parasztMmyt vett feleségül. Ez biztos huszonöt százalék, ami pedig nem rossz arány az értelmiségiek között. Midőn az ősöket kellett kutatunk hatósági rendeletre vérségi okból, szorgalmas voltam benne, csupán a Franklinokat illetően maradtam bizonytalanságban. Soprontól Beregszászig zaklattam a papokat anyakönyvi kivonatokért, de akkor apám jó tanácscsal szolgált: „Állj meg, fiam, mielőtt eljutnál a nagy Benjáminig. A régi adólistákon, katonai lajstromokon nagyon változékonyak a családnevek, még a híresek is percegő tollak nyomán. Mondjuk, Frankiból lesz Frankel, vagy fordítva, esetleg kicsit süket az írnok, akkor Frankli. Aztán egy jóravaló káplán

487