Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Jankovics József: Új jelenség a magyar prózában: az 1970-es évek kvázi családregényei

folyamatát a montázsszerűen egymás mellé rakott portrék, a családi szájhagyományban élő legendák segítségével idézi fel. Lengyel Péter Cseréptörése pedig már az apa kiválásával — orosz hadifogság, halál a fogolytáborban — szétesett és más formációt öltött család képzeletbeli újraegyesítésével, az apa alakjának újrateremtésével próbálkozik. Az ő családtörténet-rekonstrukcióját az teszi jelentős írói bravúrrá, hogy hősének archetípusos szituációjával a mitológiai hagyomány metaforikus auráját illeszti műve köré: Bárán modern Télema- khoszként indul apja felkeresésére.

A szerzők feladják a ^polgári családregény szerzőire oly jellemző, a történeten kívül — vagy afelett — álló, mindentudó narrátor pozícióját, a jelenkori nemtudásból, a semmittudásból visszatekintve, visszafelé nyomozva szerzik meg a tudást. „Bárán János — a Cseréptörés főhőse — nem ismerte az apját. Nem ismerte a saját életét sem. Nem az övé volt az arca. Nem alakult ki a kézírása. Nem volt beszélőviszonyban az anyjával” — e negációs helyzettel indítja regényét Lengyel Péter, hogy a regény folyamán a főhős mindezt megszerezze- megteremtse-összerakja magának. Bereményi Géza Legendáriuma ban az apa már nem ismeri igazán a fiát, s a fiú sem rendelkezik pontos és megbízható információkkal közvetlen elődje életéről. A szerző nem lát alakjaiba; annyit közöl, amennyit azok jónak látnak magukról elárulni. Nádas Péter kisregénye esetében pedig a főhősül — és látensen narrátorul — választott gyermekszereplő aspektusa, töredékes ismeretei és redukált világképe teszi lehetetlenné az elbeszélői mindentudást.

A tárgyalt három kötetben az elbeszélő helyzete viszonylagossá válik, a narratív viszonyok bonyolultabbak lesznek. Bereményi én-formában indítja könyvét, de más narrátorok is megszólalnak — a nővér például levélformában jut szóhoz, a nagyapa pedig a kórházi elkülönítőben, majd pedig halála után is monologizál, illetve idéz fel dialógusokat —, s a válogatott nézőpont, a „beszédmód- és hangnemcsere”7 az egyidejűség, a szinkronitás hatása mellett jól érzékelteti a policentrikus, nyitott forma által metaforikusán is sugallt szétesettség-, töredékesség-képzetet. Nádas Péter első személyű gyerek főhőselbeszélője pedig — mint Kulcsár Szabó Ernő felhívja rá a figyelmet — „egyetlen pillanatra sem kerül szerzői szituációba”, „személye mögött egy képzeletbeli, személytelen, mondhatni nyelvtani elbeszélő is áll, aki nem a szerző még, de aki nélkül a szerző nem tudná érzékeltetni a nagyapa »felnőtt« tudatvilágát s azt, hogy mit, mennyit és hogyan ért (meg a kisfiú a neki címzett mítosz- történetből. .

Lengyel Péter látszólagos objeiktivitású, harmadik személyű, megnevezet- len narrátora a főhőst nagyon közelről láttatja, s a nehezen felbontható szer- ző-narrátor-főhős viszony elemzését azzal látszik megkönnyíteni és egyértelművé tenni, hogy a szövegben kétszer „elszólja” magát, egyszer a főhős és a narrátor, egyszer pedig a szerző és a narrátor alakja fedi pillanatokra egymást.

A hagyományos polgári családregény objektív kronológiáját is elutasítják a kvázi családregények szerzői. A legextrémebb időkezélést, idősíkváltoztatást Bereményi Géza Legendáriuma produkálja. Nála az elbeszélt idő két végpontja 1848 és 2025, e szélső pontok között mozog előre-hátra, míg a szerző narrátor által átélt történés tényleges ideje 1953 novembere és 1976 nyara közé tehető. Előrevetít a jövő különböző pontjain bekövetkező eseményeket, s mint emlitettem már, a nagyapa holtan is monologizál. így természetesen időbeli linearitásról, objektív kronológiáról a mű kapcsán nem beszélhettünk, az idősíkok metszik egymást. S mivel a szereplők útja a térben ritkán kereszteződik, még a közeli családtagok is ritkán találkoznak, az időkezelés és a montázsszerű narratív technika az atomizáltság, a széthullás, az összetartozás hiányának érzétét keltik. „Bereményi az egyén zártságát az idő végtelen nyitott464