Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Balassa Péter: Hagyományértelmezések újabb prózánkban

neti remekművekkel összemontíi’ozva, végül Umberto Eco .4 rózsa neve című regényének elemzése önmagáról.

Nádas regényrészlete a hagyományértelmezés hallatlan finomságával és bonyolultságával ad útmutatást újabb prózánk és a tradíció kapcsolatához. Érintsük meg ezeket a finomszerkezeteket! A képen látható jelenet Árkádiában játszódik, mely a hagyomány szerint a művészet helye, de ama felirat is o*tt áll valahol a bejáratánál: Et in Arcadia ego, Árkádiában is ott vagyok, mármint a halál... Az írás kezdete kettősségek leírását és értelmezését tartalmazza, melyeket következetesen végigvezet, és amelyek a tőlük való szabadulás vágyát, a csigaállapot elérését intonálják: Eros mint hajnal, az alkonyba hulló Helios, ébrenlét és álom, nappal és éjszaka, „előtte az utánnak”, írja Nádas, utalva halálra, születésre, kezdetre és befejezésre, öltözöttségre és meztelenségre, mint tragikus-paradox együttállásra a létezésben. A kettősségek összefoglaló, uralkodó eleme a kétneműség, amelynek a hímnős állapot (csiga) lenne a megoldása. Utal továbbá arra, hogy a leírt kép, mint mondottuk, másolat, leírása tehát a másolat másolata, árnyék: nem az (az árnyék, az erdő árnyassága kulcsmotívum a szövegben). Ez is beszéd a műről, sőt a benne fekvő hagyományról, hiszen a jelenkori, jelen idejű műben megjelenő tradíció-elemek árnyszerűek (főként maga az elsüllyedt és jelentése-vesztett antikvitás). Ezek a kettős viszonylatok ugyanakkor a sejtés, a föltételezés, a feltételesség szavaival és tónusával vannak körülvéve, a megismerhetetlen, eredetien nem rekonstruálható mítoszi világképre utalva, melynek eleve csak variánsai vannak — ugyanannak különböző aspektusai. Ezek a variánsok a fiú férfi alak azonosítási kísérleteiben behelyettesítésekké válnak funkciójukat tekintve: magának a hagyománynak a természete ilyen, Nádas tehát erről a természetről beszél, ezt tematizálja.

Az antikvitás mint jelenbeli életprobléma megjelenése olyan művészeti gesztus, amely stílimitációként az egész korai újkor szellemi világát meghatározta, sőt ebben az imitációban definiálódott az új művészet. Ilyen értelemben a szorosan vett művészettörténet, illetve a művészetek történeti felfogása sem más, mint antikvitás-imitáció, a régiség felfedezése. Ebből született egyúttal mindenféle klasszicizálás szükséglete, ez a jellegzetesen modern-újkori vonás, amely nyilván valamilyen evidencia és naiv teljesség hiányának a fölfedezése, reflektálván a köznyelvi, közösségi kultúra megszűnésére, normatív jellege éppenséggel elméletben kívánta szimulálni az elveszett köznyelvet. Minden tudós irodalom a maga oktrojált törvényeivel — nagyszabású kísérlet valaminek a mesterséges felidézésére. A klasszicizmus mindig tudja magáról, hogy reflektált, nem organikus, hogy ő az árnyék; a valódi klasszikus viszont nem tudhat semmit önmagáról, éppen ezért klasszikus, illetve a klasszicizmusok által válik azzá, csak utóélete Inevezi meg őt, csak a múlttá válás, az elmúlása által, a hozzá való viszonyulás, az aranykor fixa ideája révén lesz valami klasszikussá. „Klasszikus” — ez a klasszicizmus értékelő szava már, elválasztó és kiemelő fogalom. Nádas „klasszicizmusában” tehát nyilvánvalóan az a mindennapi tapasztalat is munkál, ami újabb prózánk hagyomány-értelmezéseit hangsúlyossá, konkrét-történeti jelentéssel látja el, hogy kánonok, közmegegyezéses értékek, rend és orientáció nélküli, szinte kaotikus, hit előtti világban íródik. A klasszicizáló megkötés egyben arra az életproblémára is rámutat, ami a Nádasszöveg alján mint a szexualitás és a belőle kitörés sűrű kérdéshalmaza jelentkezik. Végletek összekötése, ami maga is művészetről szóló vallomás: az anyag káosz-közeli dühöngése (természetünk stb.) az egyik véglet, végsőkig „merev”, szabályszerű, stilizált kifejezés a másik véglet. Ebből a szempontból fontos, hogy a káoszt mint mitológiai konfúziót, illetve rendezett rendetlenséget nagyon is beépíti a kép leírásába. A merev klasszicizmus egyben végletes konflik460