Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

rődve officiával, bátorőrséggel, tanácsosokkal, Fronius juratus assessorral (aki ebben az órában, halkszavú anaohoréta, otthon, a hátsószobában üldögélt) pattogó hangon beszélt : — Dávid zsoltárának első szavai elhaltak ugyan a templom aj tain kívül, de ahogy a pillanat nagyszerűségétől áthatva fölemelte hangját, szavai egyenesen az aeternitásnak szóltak

Az Ür az én világosságom és szabadítom, s kitől féljek?

Az Ür az én életemnek erőssége, s kitől rettegjek?

Midőn jőnének a gonoszok ellenem, hogy az én testemet ennék: az én ellenségim és háborgatóim megütközének és elhullónak.

Ha szinte én körültem tábort járnának is: nem fél az én szívem; és hogyha had támad ellenem: mégis ő benne bízom.

Atyámra, Gyulay Domokos — de genere Kaplonyra — néztem, s ahogy a fejét felemelve hallgatta az igét követő magyarázat el-elkapható foszlányait, hirtelen, rerum abstractarum, semmit nem értettem a körülöttem zajló eseményekből, és arra gondoltam, itt valami igen rejtélyes dolognak kell történnie: mintha valami nagy vitézséget mutatna a világ, ahelyett, hogy kardra, hellebárdra vagy akár pisztolyra kelne a dolog. „Ne mászkálj — fogd a kezem!”, szólt anyám, s így a közelben álló, ismeretlen, egyensapkás férfiút sem figyelhettem közelebbről; közszemlére tett veterán, bal karja hiányzott és különlegesen metszett sapkarózsája volt. Némedi lelkész legkisebb fiát sem láthattam; fent a karzaton az orgonafújtatót kezelte, abban a szerencsés helyzetben, hogy az istentisztelet java részében a párkányra támaszkodva fölülről figyelhette a zsúfolt templombelsőt és a nyitott kapun át a kintrekedt tömeget. Vezényszóra, a záróének kollektív eléneklése után („Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére. . .”) mindenki a helyén maradt, mert a revolutioner megdicsőülés színhelye újra a főtéri officia erkélye lett, ahová újabb orátor érkezett, hogy pontokba elfoglalva adja elő e nyomorult natio pia desideriáit. (S hogy az ördögi kör teljes legyen: most a templomban bennrekedtek maradtak kívül és nem hallhatták a grammatikailag tökéletesen komponált beszélyt, amit egy középkorú férfi adott elő a tömeg hangos „Ügy legyen!” kiáltozásai közben.) Atyám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — ezt is a megillető gáláns figyelemmel hallgatta, s noha tudtam, mi a véleménye a szavak dagályától szédelgő nemzetről, nem szólt semmit, még, kirekesztő privilégium, azt sem, hogy: „indulás haza!”. Az egyensapkás férfiú váratlanul hozzánk sodródott, ép kezében gyűrött papírlapot szorongatva tanácstalanul megállt apám előtt, de az első magyarországi ívhíd tervezőjének higgadt és kimért modorát látva, anyám, Gyulayné sz. Fronius assz. kezébe nyomta, ki zavart köszönésféle el- mormogása után pékinse alá dugta. A férfi, lelkesült próphéták sem tetézik fölösleges gesztusokkal cselekedeteiket, nem szólt, ám, ahogy ez egy óvatlan pillanatban látszott, nem is lett volna képes a hibátlan articulatióra, mert, vélhetőleg, kiverték csaknem az összes fogát. Családostól az erkély alá sodródtunk és atyám, ki ösmeretségét és köztiszteletnek örvendő statusát sem volt hajlandó használni, hogy e nyári délelőttön famíliája akár zsölleszékben, kényelmesen vegyen részt az ünneplésben, egyszóval atyám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — most már végképp induljt parancsolt, hogy kievickélve a szoros embergyűrűből, otthon, az ebédlő-szobában kelljen duellumát Fronius öregapámmal megvívnia. (Atyám: „Vélhetőleg szabad alkotmányt kell biztosítani s lehetőleg tág kört nyitva az önkormányzatnak, úgy hogy lappangó erejét szabadon fejthesse ki a nemzet.” Öregapám: „Ordre — contre-ordre — désordre! Rendelet — ellenrendelet — rendetlenség!”) — — — — — — — —

443