Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

teste nem is minta, mégis kifutja a legkitűnőbb testalkotásút; mert midőn ez lelkesedésében kiszakadásig erőlteti magát, addig a lelketlenebb, magát kímélve, csak ímmel-ámmal jár el tisztében. A dolgot, angol természetbúvárunk ily világban látván, észre vette, hogy nincs kutya-species, mely annyira telisded teli volna azon valamivel, mi a kutyát más állatok ellen huszítja, mint a buldog. Igen, igen, de ennek négyszögletű testalkotása igazi satira a nyúlkergetésre. Mit tett hát nagyérdemű kutyatenyésztőnk? Fogadási planumát először is több ge- neratióra terjesztette ki. Aztán, a legelső egybekelés után, hol a buldog mint férj szerepelt s a vőlegények ezentúl is mind e részről keletkeztek, oly kutya támadt, mely fél buldog és fél agár volt. E családból ezután a legtöbbet ígérő úrfi egy szép agár leányzót vett feleségül, mihez képest ivadékuk 1 4 buldogot és 3/4 agarat repraesentált, és ezen genealógiai expriment így vitetett tovább és tovább. Végére egy oly eb lépett a nyulak legnagyobb szerencsétlenségére az agarászati versenytérre, melyben talán egy percent buldog volt, a többi 99 rész pedig egytől egyig mind tiszta agár. És természetesen fogadását is megnyerte kísérletező barátunk. Nem ártana, ha kótyavetye által eladandó jószágok helyett az efféle fabulákon tanulna a honi publicum. Mit szólsz hozzá Karel barátom?” „Egy húron beszélünk”, bólogatott Fronius jogi doctor, de sóhajtva hozzá tette: „ám ma ennél sanyarúbb időket élünk. Egyszerre fog most kezet álnokság, erőszak és rettegés.” És az éppen Ödön grófnak postázott jelentéseire gondolt, melyben a szemfényvesztő hónapok und sono harsogásai között is egyedül ő volt képes kijelölni a követendő juste milieu-t. „Igen, ez kell most nekünk! Páldául szajkó, vagy mit is mondok, sajtószabadság!” fortyogott Ödön gróf és szolgáját odaintve lehúzatta csizmáját. „Mert reszketnek a jámborok csupa örömtől és édesen sírnak hűséges affectióból” mondta, majd hosszan ivott a veresborból. „Porhintés” fejezte be és Pomuczot szólította, ki fürgén előját- szotta a dallamot és bevárta, amíg az egyre erősödő lármában Ödön gróf megtalálja a megfelelő hangot, hogy újra és újra, behízelgő baritonján, az éjszaka során legalább négyszer a Mórul havasába kiálthassa nótáját: Akár székely, akár báróóóó, sokat költ az útonjáróóóó — — — — — — — — — — —

Gyűlt, gyűlt a nép, az istenadta, gombostűt se tehettünk fenekünk alá, kinyitották az ajtókat — faragott, dupla szárnnyal —, a felkavart porban papírdarabokat tapostak a városka polgárai és lassú, kenetteljes orgonaszó foszlányai keveredtek a templom előtti téren zsiviózó atyafiak hangoskodásaival. Atyám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — az előszámlált körülmények ellenére is nyugodtan fogta a kezemet és csendes vérrel hallgatta a szép magyar alkaika ódát legalább 18 stróphában, melyet a jegyző lakásának erkélyéről adott elő egy scenikai művész, s hogy az erő, melyet a publicumra kívánt rettenetes energiával és nagy gyönyörűséggel áttransponnálni, még hatásosabb legyen, kevés pillanatokig berekesztette hadaró beszédét és engedte, hogy a templomból előszűrődő korall-játék hangjai segedelem-szerűen járják át az összegyűlt sokaságot. (Hej, hol vagy, hol vágyói Mátyás király, aki általöltöztetve, esmeretlen járád a kunyhókat, hogy népeid való hajait kitanuld s azokon segíts?!) „Ugye, milyen szép?” mondta anyám, Gyulayné sz. Fronius assz., majd hogy az ízléses szavalat véget ért, elcsendesült a sokaság, s atyám kabátja mellől nyakam tekergetve sem láthattam, ahogy Némedi lelkész presbiterek élén bevonul és a szószékre ballag; azt viszont tétova nélkül igen, hogy a dicséret eléneklése után a kinti tömeg a benti szavakra, melyek előbb igen erőtlenül hangzottak, éles figyelemmel adja oda magát. Némedi lelkész nem tö442