Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Egyed Péter: A kupéban már az új világ volt (elbeszélés)

A falu közepén nagyobb, kivilágított, árkádos épület állott, bekopogtunk az ablakon. Ismerős arc jelent meg: „Ti vagytok? Idetaláltatok? Gyertek be . . Egymásra néztünk a küszöbön: „Hát ez nem az a kimondott győzelmi induló, fogadási lárma” — mondtam. Kitti rám nézett, várakozó félmosollyal, alsó ajkát kissé beharapva.

Beléptünk a tágas nagyszabába. Ennek a szüretnek vége volt már, früstük, puttonyok, telt nevetések — veletek isten. A szobát szemmel láthatóan régen nem használták már, be volt ugyan bútorozva — az a ,,jegyző”-típusú bútorzat: ovális tükör, mozgatható barna keretben, bőrrel behúzott székek, terjedelmes asztal — de úgy el volt görbülve minden, régóta hiányozhatott az a szem, amelyik a bútorok görbületével ritmusban változtat a fekvésükön úgy egy-egy milliméternyit, nem is beszélve arról az alattomos porfajtáról, amely hosszan tartó le-nem-törlés és nedvesedés folyamán lassan átrágja magát a kezelt felületen, visszahódítván a bútort az elemek számára. „Ettetek valamit?” — kérdezte bebocsátónk, és az asztalon papírban heverő tábla szalonnára mutatott.

Kittire néztem, nemet intett a fejével. „Hozok egy kis bort” — jelezte házigazdánk, s a belső szobába indult, kancsó világos vörösbort hozott elő. Töltött az asztalon álló néhány pohárba, koccintottunk. „Még jó, hogy idetaláltatok” — mondta. „Még jó” váalszoltam, s hirtelen fázni kezdtem. Ez az a fajta bor, amelynek nincs tüze, hektót is ihatsz belőle, s nem melegít fel. „Persze, hiszen olyan ez a vidék, éppen-csak-hogy-beérő szőlővel.” Elképzeltem a dombokat a nehezen meginduló tavasszal, miután sok eső jön és hűvös, néhány napsütéses augusztusi nap, s aztán ha minden jól megy, két-három hetes, tűző vénasszonyok nyara. Megborzongtam. Kitti is; láttam, ragad le a szeme. A sápadt lámpafény körvonal nélkül világította meg a bútorokat, a szanaszét alvókat, nem tudott áthatolni az áttetsző tűztelen boron.

„Aludjunk!” — indítványoztam. Házigazdánk az asztal melletti gumiágyra mutatott; az ablak mellé húztam, egy viszonylag jó állapotban levő kerevet elé. Ingemet és nadrágszíjamat meglazítván befeküdtem a pokróc alá, kisvártatva Kitti is odatért, a sápadt lámpafény kialudt. Elvackolódtunk a pokrócok alatt, a jobb vállamra fektette fejét, átölelt s már hallottam is gyors szuszogá- sát. Arca pillanatok alatt kisimult; elaludt.

Az utolsó száz méterre emlékeztem vissza, aztán a kutyákra, az első kétszáz méterre, az útkereszteződés fehérségére. „Vajon mit csinálna most Giorgio Amrinder?” Csinálna?! Csinálna — ez még mindig tűrhető kifejezés számára, nem végezne, nem, nem; csinálni. Tintalá. — ez jut eszembe. Nem csinnek, nem dobok minden házban, legalább egy-egy rossz régi gitár. Többé nem indulok el a hangszerem nélkül.

Félig éberen, félig álomban töltöttem el az éjszakát, de a reggeli nap sugaraira mégsem ébredtem fel, csak arra, hogy kerülgetik, átlépik a matracot. Gyűrött arcú, csak részben ismerős fiúk, lányok vegyesen, csoszogtak, tettek- vettek a szobában, teát főztek, nekünk is jutott egy bögrével. „Mi a mai program?” — fordultam ahhoz a markáns arcú, bajuszos fiúhoz, aki az este fogadott —, „szüretelünk?” „Ó, leszedtük már az egészet” — nevette el magát —, „nemsokára indulunk haza”. Kiültünk az udvarra, a verőfénybe, szinte mindenki ott üldögélt a nagy bazaltkő-darabokon, egymásra dobált farönkökön. Alig egy-két ember őgyelgett csak, szinte teljes volt a szótlanság, egyszóval a közönynek az a teljes állapota, melynek érzékeltetésére egyetlenegy kifejezést tartok alkalmasnak: ásványi. Az ásványi közöny jellemzője az, hogy semmilyen más érzés nem tud átszivárogni rajta, egyetlenegy molekulányi együttérzés, szeretet vagy gyűlölet sem. Ne tévesszen meg a látszat! — ezek az emberek a hosszú életűek. És nem mondom meg, hogy hányán vannak.

436