Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Egyed Péter: A kupéban már az új világ volt (elbeszélés)
Felkerekedtünk és elindultunk, ezúttal az ellentétes irányba. Tizenvala- hányan lehettünk, a társaság hosszasan elnyúlva haladt, át a falun, majd rátértünk egy vékony erdei ösvényre, lassan emelkedni kezdtünk. Kittire néztem, ma szinte egy szót sem szóltunk még egymáshoz, rám mosolyodott, csücsörített az alsó ajkával, néhányszor lehunyta a szemét. „Nos, hát megvan a véleménye” — értettem meg, s emellett még sok kedvesnél kedvesebb dolgot. Magányosan baktattam tovább, mert beszédbe elegyedett valakivel, afféle közömbös fecsegésbe, aminek a női szükségszerűségét soha életemben nem értettem meg és nem fogom megérteni. Hiszen a jól megfontolt, szinte csikorgó hallgatásnál alkalmasint nem létezik nagyobb ékesszólás. Nemsokára felérkeztünk a tetőre, valamikor kis őrvár lehetett itt, amelyet később lakóvárrá alakítottak. A külső övezet falmaradványai látnivalóan más anyagból, másféle falazással készültek. Nehézség nélkül lehetett felkapaszkodni a felerészében ép donzsonra. Dél felé járhatott az idő, s a kis folyóvölgyet elárasztották a nap sugarai. Ismerik talán, az a testes, szemcsés őszi napfény, hol aranylóan, hol világosabban hömpöly- gött végig az itt-ott ködbe burkolózott kis folyócska fölött a völgyön. Amott látszott a falu és a templom tornya, mögötte egy még távolabbi település s végül egészen a láthatárba veszően a Meszes zöld szigetei, melyeknek körvonalát megbarnította már a reggeli hóharmat. Szemközt egy villogó fehér dombvonulat, hogy a mészkő vagy tósor vagy valamilyen fénytörési jelenség miatt csillogott úgy — ma sem tudom eldönteni. Emögött egy székesegyház alakú hegy magasodott fel, azt pedig sűrű tölgylombkeret szegélyezte. Keresve sem lehetett volna szívderítőbb látványt találni: fényes sávokból volt összeszőve az egész szikrázó zuhatag. A fény hány árnyalata egy-egy kukoricatábla és felszántott földdarab, tó, kanyargó út felett! Volt egy barátom, akinek — máig sem tudok erre jobb szót találni — felbomlott a látása, mielőtt meghalt volna. Csak ő tudta ezt megfesteni, valószínűleg azt is tudhatta: csak egy-két olyan nap van az évben, amikor ez lehetséges. Arra ocsúdtam fel, hogy noszogatnak. A társaság nagyobbik része tovább indult, az elsők már messze a völgy felé kanyarogtak. Körülbelül órányi menetelés után — ekkor már gyorsabban kellett haladni — elértük egy hosszú fennsík peremét (az erdélyi tájnyelv laposdombnak nevezi az ilyet). Már megvolt az őszi mélyszántás, s a rögök között haladó vékony ösvényről előre lehetett tudni, hogy eltűnik majd a barázdákban. „Két óránk van a vonat indulásáig!” — közölte egy fiatalember —, „nagyon gyorsan kell haladnunk”. „Milyen gyorsan?” — okvetetlenkedtem. „Olyan gyorsan” — felelte, „hogy ha lekéssük, csak reggel indul a következő!!” Megindultunk, és valóban, egyre gyorsabban haladt a menet, ami engem nem bántott volna, mert hároméves koromtól szoktattak hozzá különböző utakhoz és különböző teljesítményekhez. De egyre gyakrabban meg kellett állnunk Kitti miatt, egy darabig néhány részvevő arc társaságában, aztán egyik pillanatban már csak ketten voltunk. Rápillantottam, a szemüvege kissé bepárásodott. „Töröld meg ...” — mondtam neki, és átöleltem. Erősen zihált; ne feledkezzenek meg a cigarettafüstről, a kifújásnak arról a jellegzetes ívéről. „Mi lesz velünk?” — kérdeztem —, „elérjük a vonatot, vagy a szántóföldön éjszakázunk?” „Elérjük” — bólintott, és viszatette a szemüvegét. Futva indultunk neki, hagytam, hadd haladjon elől, hátha így mégsem kell olyan kegyetlenül gyorsan futni, csak jobb, ha én alkalmazkodom hozzá. Követtem a barna katonai bakancsba bújtatott láb mozgását a harminc centi- méteres barázdák között — amelyhez számítsuk még hozzá a ifelmagasodó rögöket; ezeknek az oldalán csúsztak le, majd vesztek el a barázda aljában a rövid léptek. És ne azokra a kerek, a gyalogos járásra emlékeztető léptekre gondoljunk, hanem igenis a gyors, erőszakos mozdulatokra, a szaggatottságra, tö437