Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Egyed Péter: A kupéban már az új világ volt (elbeszélés)

hogy a hegy másik oldalán kénytelen bevárni a reggelt (a faluval ellentétes oldalán). Gyakran néhány méterre attól a helytől, ahonnan elindult.

„Nem fázol?” „Nem.” „Nem félsz?” „Nem.” „Akkor mit csinálsz?” „Azt hiszem, alszom.” „Űristen, hol vagyunk” — gondolkoztam a lábammal az úton s szememmel az éj'sötétjében —, „sem a helyről, sem a földabroszról nem tudok semmit”. És a párduc? Aludt ő is, de felborzolódott a szőre.

Már a domb elé, alá ereszkedett, viszonylag lassan jött. „Hát persze, bevárja a többieket”. Halkan megszólaltam: „Menj úgy két méterrel előttem, az árok szélén, balra. Lazítsd meg a hátizsákot és figyelj, ha füttyéntek, állj meg, és kapd le a hátadról.” „Jó.” Most feltűnt a másik kettő is a szemem sarkában, a dombéi alatt, ugyanott, ahol az előbb az első fehér foltja. „Elég gyors a mozgása, ha ez a szuka, akkor az úton kerít a kani.” Az árok szélénél a sárgásfehér fel- üvöltött; figyeljék csak meg az ősi üzenet elrejtett, de a szólamokban nagyon is közérthető értelmét: „Khhrrrkrríjjáoíú .. íúí — ú -ú — úúíúú ... ú”. Háta megett kisvártatva megszólalt a másik kettő is: „Khrr-um-umm; khrr-íjumm- -umm khrrú-ííí. . . ú.” És az úton, a hátam megett: „Khrr — á-khkhrá-drumm- krrháárö — krrháárö — hrrööcs-öccs- drummm.” Levettem a vállamról a bőrszíj as, tömött oldal táskát, s azt tartottam feléjük, szükség esetén az lett volna az egyetlen fegyver. De a párducom továbbra is aludt, nem nyitotta ki a szemét. Vonultunk, az oldaltáskát fogták, azt ugatták, mintha az lett volna a menetzáró. Pedig különös étel vagy szer nem lehetett benne — ha le nem számítjuk azt a szagot, ami vasból, vízből, kenyérből, szalonnából, avarból és emberi verítékből áll össze és leginkább a sátorlap konzerválja. Szinte derékszögben álltak föl, s a derékszög csúcsában az oldaltáska, „hiszen nem fognak ezek az úton lemarni” .. .

Néhány száz méterre balról fény tűnt fel, mintha világosabb lenne körülötte, mintha látni vélném a falu közepén álló házat. És vajon mióta jövünk, most kellene igazán pontosan tudni, hogy kettő avagy három órája, mert akkor most nem töprengenék a lehet vagy nem lehet-en, a balra vezető út mégis mintha vékonyabb is lenne, meg mintha jobban elkanyarodna, tehát az egyenes út mégiscsak az, amelyen vagyunk. Csalódás egy ilyen barátságos fényt elhagyni a távoli cél kedvéért, csalódás volt a többit is elhagyni, hol kisebb, hol nagyobb távolságra az út két oldalán. Biztató volt viszont az út szélessége, attól féltem, hogy szűkülni kezd; a szűkülő utak előbb-utóbb elvesznek valami tisztáson vagy ciheresben, de a miénk nem, kövekkel, árkokkal együtt továbbra is az a szép szürke szalag maradt. Csak mintha a sötétség állaga változott volna, lett egyre sűrűbb, mellbevágó. Néha egy szürke folt úszott el a szemem előtt, néha a fekete mintha kékessé kocsonyásodott volna, de az érzésem az volt, hogy az éjszaka magjában vagyunk, nem is a mértani, hanem az abszolút középpontban.

Ez az a téridő, amelyben nincsenek ismert és ismeretlen támpontok fölös számban, elintéznivalók, nyugták, mosolykényszer és rengeteg fölösleges beszéd; mindig sejtettem, de csak egyetlenegyszer éreztem terjedelmében a rajtunk kívüli világot. Hiszen most az Epszilon Eridaniban is ilyen sötétség van, s ahhoz képest mi vagyunk itt most a zavaró mozzanat...

Kitti megszorította a karomat: „Nézd csak...” Az út emelkedni kezdett, majd balra kanyarodott, előtűntek az árokszéli bokrok körvonalai, később a fák koronája vált ki a sötétből, „ezek gyümölcsfák, úgy látszik, visszaérkeztünk »a rendes tapasztalati összefüggések birodalmába”. Egy-egy álmos kutya is elmordult a faluszélen, amint bentebb haladtunk az alacsony házak között. „Most már csak őket kellene megtalálnunk.”

435