Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Egyed Péter: A kupéban már az új világ volt (elbeszélés)

EGYED PÉTER

A kupéban már az új világ volt

Egymásra néztünk szótlanul, és zavarunkat enyhíteni senki nem jött át a másik kupéból. Én mondtam néhány zavart szót, kabátkáját felakasztottam talán, vagy talán az enyémet tettem a hátára. Régi típusú kupé volt, az ülőkék s a fejtámlák bőrrel szegve, lélegző bőrrel, ami felszív izzadságot, italt, ételpecséteket, nők is ülnek rajta; bicska, veszekedések. És mégis, ez a bőr napsütések után meg miután hosszasan állott a vagon rendezőpályaudvarokon a szerelvényre várva, kitisztul, tiszta kupé-bőrszagot áraszt. „Aranyfüst eltűnő, bőrön nem fog az idő.” Már régen nem éreztem ezt a bőrszagot a waggonokban.

Hogy hazafelé miről beszélgettünk, nem emlékszem, a vonat lefelé siklott a hegyen, gyors vonat kanyargós pályán. Dallama van ennek a ringásnak, felejtő és feledtető dallama. De még előbb összefolyt az ég kékje a bokrok és fenyők immár elsötétedett zöldjéval. A kis hegyi üdülő állomásán — bizonyára jól ismerik ezt az érzést — pilanatokra az ég kékzöld csendjébe dermedt a moccanatlan vonat. Majd megindult.

Amikor szóba került a szüret, máris ott láttam magam a szőlőtőkék között, az érett bogyókat szemelgetvén — puttonyok: jutott eszembe, ládahalmok a sorok mögött, egy kemény korty reggeli pálinka, früstük, kancsók (mindig hozzáférhetők), a must vörös íze, fehércselédek rékliben és mezítlábas bogyótaposás a kádakban. Visongás, terefere. Egészen felvillanyozott: na végre, valami több napos felszabadulás, mulatság. Amint megéreztem szájamban a bor és a szőlő ízét, meghallani véltem a sokatmondó női nevetést, láttam magam, amint szélesen elmosolyodom.

De a kitűzött időpontban nem indulhattunk együtt a társasággal, csak két nap múlva. Néhány órával az autóbusz érkezése előtt kimentem az autóbuszállomásra, s amikor a jegyet kértem, akkor döbbentem rá, hogy ebből a falunévből legalább hat van Belső-Erdélyben, a kedves Kitti ezekhez a dolgokhoz igazán nem értett, hogy Hid- vagy Vár- vagy Sebes-előtagú helységről van szó, az neki mindegy volt. Megnéztem az indító táblát, éppen az aznap esti utolsó autóbusz indult az egyik ilyen előtagú helység felé. Nincs értelme a gyors valószínűségszámításnak, hogyha holnap reggelre ott kell lennünk, akkor csak ma este indulhatunk el a helyszín felé. Az autóbuszállomást hirtelen betöltötte a klarinét hangja, vijjogott, mint a vércse, majd egy egész fúvószenekar óvakodott be, a népdal és nóta-egyveleget felváltotta a katonazene, majd bécsi keringő következett, aztán jódlizás. „Aha — ezek a Bánságból jöttek, svábok. De vajon mit keresnek itt, valamilyen versenyre utazhatnak.” Vidámak voltak, kis kerek kalapjaik mögött árvalányhaj fityegett, a vörös orrú bácsikák lehunyt szemmel muzsikáltak, a pattanásos arcú kamaszok fénylő arccal fújták . . . Képzeljék el önök is, milyen ünnepélyes lehet a bombardon egy esti vasbeton autóbuszállomáson. Végül csak a hegedű hallatott egy halk nyiszorgó dallamot, és sajnálatunkra a finis következett. Mélyet sóhajtottam.

Alacsony, hátizsákos lány lépett mellém. „Szervusz, szívem, megvásároltad a jegyeket?” „Megvásároltam, de éppen azon gondolkozom, hogy volt-e értelme. Tudniillik nem tudtam egészen pontosan az útirányt, legalább hat van ab432