Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Egyed Péter: A kupéban már az új világ volt (elbeszélés)

ból a faluból. . »” „Jé ...” — elgondolkodott és mulatságosan fintorgott, majd rám nézett ravaszkodó, várakozó mosolyával. „Na és akkor mit csinálunk?” „Amit te mondasz” — válaszoltam — „az is lehet, hogy az úton maradunk, éjjel, gondoltál erre?” „Nem, induljunk el” — legyintett és cigarettára gyújtott.

Nem is tudom, csodáljam-e ezt a tulajdonságát vagy féljek tőle, semmitől sem félt, olyasmire gondolok, ami a legtöbb embert aggodalommal töltené el: fizikai veszélyek, megpróbáltatások. Egyszerűen nem volt érzéke ezeknek a belátásához. Barlang, imbolygó palló, vízmosás, láz: nem léteztek a számára, észre sem vette. A másfajta félelmeiről most nem fogok beszélni.

Megfigyeltem akkor este, amikor ezt az egészet megbeszéltük.

Jellegzetesen bodros haja volt, nagy csigákban kunkorodott még akkor, azért mondom ezt így, mert egyik barátom, Aki Soha Ki Nem Ejtette A Nevét, mindig csak mutatta, így: két széttárt tenyerével félkört írt le a feje fölött. A bodros hajú lány erőteljeset szippantott cigarettájából, majd kifújta a mélyen leszívott füstöt, ez is jellemző mozdulat, nem füstfelhő az, ami előgomolyog, hanem gyors sugár, táguló, a rétegek elcsúsznak egymáson, elkanyarodnak. A legfelső füstsugár mindig gyorsabb, hosszan előreszáguld, majd lelassulva felkunkorodik, emelkedik. Arra a lélekre, arra a pneumára gondolok, amely a füst mögött van. Vastag keretes fekete szemüvege mögé nem látni, ha leveszi, az már olyan, mintha lemeztelenedne, ezért nem teszi soha, csak kérésre, ritkán, de azt is csak másodpercekre képes elviselni. Pedig akkor talányosán szép az arca, de a mások számára való arca számára nem létezik, csak a maszk. Aztán szinte erőszakos mozdulattal rántja vissza a szemüvegét és újra megszív- ja a cigarettát. Rövid lábai vannak, akkoriban rövid szoknyát viseltek. És most képzeljük el ennek a rövid lábú lánynak a futását a szántóföldön. Már megvolt az őszi mélyszántás, itt-ott valóban harminc centiméteres a barázda s a kifordított, fénylő teknősbéka-hát alakú göröngyök csak még magasítják. Kövessük a barna katonai bakancsba bújtatott láb mozgását a barázdák között; a rövid léptek hol a rögök oldalán csúsznak le, hol elvesznek a barázda aljában. De nem lassú lépésekről van szó, ismételjük, nam sétáról, hanem futásról. Tehát azok a gyors, rövid, szinte erőszakos mozdulatok a lényegesek, amikor — nos igen — végre jól kivehető a ziháló tüdő munkája, s a fáradság, amely nem engedi felemelkedni a lábat, létrejön tehát az a bukdácsoló, elbukó mozdulat, melyben soha nem lehet tudni, hogy melyik az elesés előtti utolsó lépés. Zihálás. A szemüveg ilyenkor párás és az arc verítéke is mintha ecetes, szeszes lenne, a beleragadt porszemek az üvöltésig kínozzák, bántják.

Karonfogott. „Bejött a busz, a mienk.” Rám is átragadt annak a furcsa másik állapotnak az érzése. Tudják, ezt az érzést leginkább azok a férfiak érzik — természetesen csak róluk tudok beszélni — akik mondjuk sokat aludtak a pusztán, vagy az erdőben, olykor a szabad ég alatt is, szó lehet a katonákról, mindazokról az emberekről, akik már tudják. Magam úgy vagyok ezezl, nem is tudom, mintha egy párduc ébredne föl bennem, morog, és világít a zöld szeme, de csak ritkán van ez, természetesen félek tőle, ezért életem nagy részében altatom, de néhányszor megmentette az életemet. El kell ismernem, önzetlenül tette.

Felszálltunk az autóbuszra, a sötétben nem is tudtam pontosan kivenni a színét, leültünk valahol a középtájon, a motyót az ülés alá húztuk. Néhány figyelmes szempár meredt ránk a sötétben, a környező falvakba induló emberek, alig egy-két nő. És szótlanul utaztunk, senki nem besízélt, a kocsi fényszórója megvilágította az út két oldalán futó almafákat, az árkot, a kilométerköveket, de többnyire a kanyarok fölött sepert el, nagyon sok a kanyar errefelé. Én azzal szórakoztam, hogy a néhány megvilágított részlet alapján igyekeztem össze433