Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Csengey Dénes: Tetőtér (elbeszélés)
letesen taglalta az ismeretségi körükben bekövetkezett halálesteket, lakodalmakat, válásokat és ingatlanvásárlásokat. De ez a gyámolító kísérlet rövid életűnek bizonyult. Az öregember továbbra is másfél doboz cigarettát kívánt elszívni, s két liter bort elszopogatni mellette, Gagarin őrnagy hőstetténél és Brigitte Bardot viharos szerelmi életénél jobban érdekelték a férges pamutalma- fán kergetőző feketerigók, az udvar fölött elhúzó különös formájú felhők, a kertben szétburjánzó gaz hódító menete, s a sűrűsödő ciheresben megtelepült rágcsálók és törpe ragadozók viadalai. Az öregasszony megmérgelődött és bosz- szúhadjáratba kezdett, megvonta a cigaretta-adagot, elhagyta az ebédfőzést, a vécére menet elengedte az öregember karját, hagyta megtántorodni, elesni, piszkában fekve vergődni órákon át. De az öregember még csak nem is neheztelt. A szomszéd gyerekekkel bort, cigarettát hozatott, és jól kiválasztott helyeken rejtegette a készletet, két kampósbottal maga vánszorgott ki az udvarra, ahol félnapokat üldögélt bámészkodva a fűrészbakon, vécére csak a délutánonként kilátogató unokájával volt hajlandó elindulni, hogy aztán derűsen elhallgassa a fiatalember fejtegetéseit a társadalom testében kövesedő középkori maradványokról vagy egy fojtogató körülmények között kibontakozni igyekvő demokratikus modellről, büszkén nyugtázza, hogy az unokája olyan dolgokról tud folyékonyan beszélni, amelyekből ő egy töredéknyit sem ért, és hogy végül szégyenkezés nélkül zsebre tegye a csukott tenyér fedezékében odacsúsztatott húszforintost. Hasmenéses napokon egyedül vágott neki a vécéhez vezető útnak, eltolta a segíteni ajánlkozó öregasszonyt, és ha elesett, úgy maradt nyugodtan, hogy bevárja unokáját, közben pedig dúdolt, énekelgetett hanyattfekve. Kimegyek a doberdói harctérre, föltekintek a csillagos nagy égre, csillagos ég, merre van magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám? De még ennél is jobban szerette azt énekelni, miközben kényelmesen feküdt a kerti út mellett a gazban, igyekezve úgy elhelyezkedni, hogy alteste ne nagyon érjen a gatyájába szaladt híg ürülékhez, s hogy bal kezével könnyedén benyúlhasson a zsebébe, melyben a cigarettát meg a gyufát tartotta, még ennél is jobban szerette énekelni ott az alacsonyan úszó sárkányforma felhők alatt azt a dalt, hogy Párizsban szép a nyár, a Grand Boulevard fényárban áll — sétára vár a Szajna-part, a kis Colette is épp arra tart. Kezében rózsaszál, az a csöpp szája már csókra áll. . . Az öregasszony nem is ment a közelébe, mialatt napi dolgait és bolyongásait végezte a gazerdőben. Egész testében remegett ilyenkor, rázta a visszafojtott, visszatartott kívánság, odarohanni, megtaposni, összerugdalni a magatehetetlen testet, a torkára lépni, beletiporni a fogatlan szájba, amelyből, akár a borgőz, dől a gerincig sajduló halk keringődallam, mely beleeszi magát minden szál gazba, bele a tyúkól korhatag deszkafalába, a fészerbe, a vécéajtóba, a kapureteszbe, az átkozott madarak tollaiba a fákon, és szól mindenfelől el- hallgattathatatlanul, ugyanúgy, mint amikor az átlőtt lábú katona, a tönkrevert dohánycsempész vagy az amnesztiával szabadult téglaégető kóborol az elvadult 418
