Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Csengey Dénes: Tetőtér (elbeszélés)

a biciklikeréktől lesodort kucsmáját. A dohánycsempész mosolyogva csóválta a fejét, de szóra nyitott szájába egy villámgyorsan előhúzott vastag szivart dugott a katona, amelynek vége már parázslóit is valamiképpen, s a hirtelen megtorlódott félmondatnyi levegő egy szabályosan megformált füstkarikát lökött el róla. Asztmásán felnevetett a pad végén a tangóharmonika. A dohánycsempész egy hessintő mozdulatot tett, majd maga is asztalhoz ült. Az egymás mellé ejtett öklök az asztalon, a szájak zárva, a tekintetek egymásba kapcsolva — — a négy férfi némán imádkozott. Aztán megcsendültek a tányérban a kanalak, a levegőben a borospoharak.

Az öregasszony kapkodva, szinte fuldokolva evett. A lábast nem is elvette — elragadta a tűzhely széléről, mintha éppen csak megelőzött volna valakit a mozdulattal. Tányért nem vett elő magának, a főzőedényből villázta a zsíros, tejfölös galuskát, nyögve, szuszogva, úgyszólván rágás nélkül nyelve az ételt. Lábai folyamatosan, sebesen rángva dolgoztak az asztal alatt, akárha egy futóverseny hajrájában, tekintete ugrált, szökdösött a konyha polcain és ablakmélyedésein, a liszteszacskókon, melyekben régen elcsírázott virágmagok, elrohadt dísztökök, avas vaníliarudak, egy-egy maréknyi szárazbab, dohos kukoricaliszt, négyéves dughagyma, megfeketedett disznótörpörtyű, savanyú téli alma ütő- dött szemei várták az alkalmat, amikor kapóra jöhetnek. Az öregasszony sohasem használta fel, de mindig pontosan számontartotta ezeket a készleteket, a rohadt, megpenészedett holmit sem dobta el, pedig hányinger erőltette szinte mindig, amikor így evés közben szemlét tartott raktáron lévő javai fölött. Büdös is volt a konyhában már évek óta, valahogy nem lehetett rendesen kiszellőztetni. De az öregasszony mégsem ezért igyekezett a vacsorával, hanem azért, mert ezzel a drága jó étellel nem lehetett mást tenni, mint falni. „Ilyent nem eszik az a banda, pedig belevásítaná mindegyik a fogát, tudom Istenem” — morogta, és tömte magába a zsíros galuskát. Már régen nem volt éhes, de csak járt a villája, mint egy kavicsrakó gép karja. „Halálos vétek minden falat, ami megmarad” — nyögdécselte. Nem mintha attól tartott volna, hogy éjszaka lelo- pózik a padlásról valamelyik gazember, hogy megegye a maradékot, ezt a lehetőséget a képzeletéhez sem engedte közel, de azért...

Megette, amit főzött, utolsó falatig, kimerült, elnehezedett tőle. Az edényt az asztalon hagyta, csak a műfogsorát mosta el, s tette a stelázsira az öregember pohara mellé, s a szobába ment, végigdőlt ruhástól a díványon. „Nehéz álmaim lesznek az éjjel, akárcsak az öregembernek” — gondolta. — „De aztán csak felébredek megint. Nem bírok én már megdögleni.”

Az öregember általában a gazbozótban hevert valahol napközben. Az öregasszony őt gyűlölte legjobban a négy férfi közül. Jól emlékezett arra az időre, mikor a férfi lábai rohamosan gyengülni kezdtek, s egyre kevésbé bírták meg az elnehezedett testet. Az öregember már nem karikázott ki reggelenként a szőlőbe, azután a kocsmáig, később a szomszédos trafikig, a ház előtti kispadig sem tudott elsétálni, még az udvar végében álló vécéig sem jutott el a maga erejéből, az öregasszony pedig úgy érezte, most eljött az ő ideje. Végre gondjaiba vehette az urát, az ágyban fekvő nyomorékot. A kedvenc ételeit főzte. Tisztán tartotta, naponta lemosta a testét szappanos vízzel, és friss fehérneműt adott rá. Reggelente kiszámolt neki három szál Munkást, és egy literes üvegben három deci bort készített az ágya mellé, hogy egészség is, kedv is megmaradjon, amennyire és ameddig lehetséges. Zenét keresett a rádióban, felolvasott az újságokból, részletesen közölte véleményét az űrrakétákról, a római pápáról és az elhúzódó aszály várható következményeiről éppen úgy, mint az európai szépségkirálynő testi fogyatékosságairól vagy az újonnan szervezett téeszcsékről. Híreket hozott a szomszédból, a városból, a közeli buszmegállókból, rész417