Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Csengey Dénes: Tetőtér (elbeszélés)

laszát, de ettől végképp elszabadult tagjaiban az ideges mozgékonyság, amely délutáni sziesztájából rendszerint kiragadta. Dohogva, fújtatva sántított végig a szobán a szekrényig, melynek tetején üres befőttesüvegek sorakoztak egy tangóharmonika üres, nyitvahagyott tokja előtt, aztán vissza a dívány fejéhez, megint a szekrényhez, s megint vissza. Hallotta a feje fölött dobogó lépéseket, rázta ki a füléből a gyengén leszűrődő keringőt, mint a fürdéskor beleszorult vizet, karmosán begörbült ujjai megszorultak a kezében maradt párnára hímzett, kissé kancsalító pávakakas hosszú nyakán. A katona megállt, elnevette magát, az öregasszony felvicsorított a mennyezetre, a sarokba vágta a párnát, s kifordult a konyhába.

Belefogott a mosogatásba, szinte szétütött a délről maradt néhány edény között. Zajt csapott, s ettől megkönnyebbült, ahogy a kutya könnyebbül a vo- nyításban, ha nem tud elrejtőzni a gerincén delejes pillantást sétáltató telihold elől. Tudta, hogy a katona könnyed terpeszben állva a vacsoratüze mellett, hunyorgó mosollyal nézi őt, s a pléhedények zörgésén keresztül is hallotta nevetését.

Amikor délelőtt a kertben hátat fordított neki, s az átlőtt lábát maga után vonszolva fölerőlködött az akácfa létrán, akkor is ugyanígy nevetett, mélyen, torokból, de olyan torokból, melyben bármelyik pillanatban fennakadhatott a lélegzet. Az öregasszonyt mindig halálra ingerelte ez az ágrólszakadt, omlé- kony hetykeség, tudta jól, hogy elhibázta a választ, amikor a bogáncsbokor mellett igent mondott a katonának, amikor behódolt egy dallamnak, amely őbenne nem zengést támasztott, hanem rikácsolást csiklandozott fel már a süldő napszámoslányban is, aki először hallotta, egy nevetésnek, amely kelletőző volt és megvesztegető, de amely olyannyira hasonlított a süldőlányról évődően tréfás külsőségek között véghezvitt erőszaktétel után lekászálódó uradalmi intéző göcögéséhez, hogy ha lehunyta szemét a lány, ha lehunyja szemét az öregasszony, a két hang egymásba mosódott, egymásba mosódik. S tudta azt is — de ez nem tartozott a katonára, nem is közöltetett vele délelőtt, a gazbozótban —, hogy a sebesült férfi sohasem kapta volna meg tőle a padlásajtón lógó lakat kulcsát, ha nem az uradalmi intéző az, aki egy csapat fegyveres férfi élén a nyomában van. A fekete rosseb szörnyűséges nyomait az ő arcáról képzelegve fedezte fel lábasai alján az öregasszony azon az estén, amikor először főzött vacsorát a katonának, s a nyomok állták az idő múlását, a csontos, ideges kezek hiába súrolták másodszor is végig kivül-belül a kopott edényeket, miközben az öregasszony a padláson mozgolódó katona neszezésére figyelt visszafogott lélegzettel, sem a vegyszer, sem a kefe nem volt elég jó eltűntetni őket.

„ELFELEJTETTE HASZNÁLNI A SZALVÉTÁT, BARÁTOCSKÁM!”

„SZÉP MAGÁTÓL, HOGY SZÓLT, DE AZ ÉN KEZEM TISZTA!”

Megint hangosabban zörögtek a lábasok, de hiába, az öregasszony hallotta jól, hogy a padláson már két pár csizma tözörög, megérkezett az öregedő téglaégető, beborozott, mindig mosolytól emelgetett szárnyas bajuszt viselő férfi. Ő adta elő újra a párbeszédtöredéket a délutánba hajló kertben, ahol már kiismerhetetlen árnyékszövedék terült a gazbozót alá, mintegy elfogadható magyarázatot nyújtva a rozzant tyúkólnál pár elaggott tojóját etető öregasszonyhoz lépő alak megjelenésére. Az ingerlő párbeszédtöredék, amely az öregasz- szony szemében valamiképpen egy helyről valónak tűnt a csalóka keringődallammal meg a fuldokló hörgés lehetőségét rejtegető halk, döccenő nevetéssel, egy kocsmában hangzott a volt vöröskatona, és volt üldözője, a volt uradalmi intéző között. Kél félrészeg, lódenkabátos alak között. Egy fasírozott látszott okot szolgáltatni rá, melyet a téglaégető két ujjal kiemelt a bádog söntéspultra helyezett tálból, s falatozni kezdett a fröccséhez. Az öregasszony, miközben egy414