Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Csengey Dénes: Tetőtér (elbeszélés)

re súrolta kormos lábasait, friss eleven erővel gyűlölte a fekete rossebes arcú éjjeliőrt, aki a szalvétára vonatkozó megjegyzést tette, és ugyanezzel az indulattal gyűlölte a visszavágó téglaégetőt is. Megint az az omlékony hetykeség, a tántorgó duhajok hetvenkedő túlzásai. Hogy nem lehet szépszerével enni, inni, berúgni, hazamenni, mert elég egy tegnapelőtti húspogácsa, hogy előbújjon a kocsmazajból az indulat mérgezett hegye, és ide-oda mutogasson, bunkó paraszt, nem bunkó paraszt, népnyúzó sintér gazember, nem népnyúzó sintér gazember, tiszta a keze, véres a keze. És akkor nem elég a fullánkos felelet, a téglaégető berúg tőle egészen, odavágja a poharát a falhoz, és a csörömpölés után támadt csendben szónoklatba kezd a tiszta és véres kezekről, a kocsma közönsége felzajdul, valaki elkiáltja Rajk nevét, valaki más Nagy Imréét, és már az utcán van az egész társaság, elöl a téglaégető, valahonnan zászlók kerülnek, más csoportok érkeznek a mellékutcákból a nemrég elhangzott rádióbeszéd jelszavaival, aztán a téglaégető két hétig bejár a városházára, melynek kapuját benyomta a főtéren összegyűlt tömeg, két hét után otthonmarad, kicsit kipiheni magát, hogy nemsokára hét évre szóló ítélettel bevonuljon a megyei börtönbe. Az öregasszony minden nap előkészületeket tett, hogy fogadja az urát, ha majd hazaengedik, etesse, ápolja, gyámolítsa, de amikor a szabadulás utáni első vacsora kezdetén azt mondta a téglaégető, VIDD INNEN AZOKAT A SZALVÉTÁKAT, AZ ÉN KEZEM TISZTA, az öregasszony megmerevedett, aztán nyög- décselni kezdett, öklendező hangok jöttek ki a száján feltartóztathatatlanul. Attól a pillanattól fogva erős bizonyossággal tudta, amit már a katona után maradt vérnyomokon sietve, azt az elviselhetetlenül kedélyes és kétségbeesett ke- ringőt hallgatva is megsejtett: neki ezt az embert le kell tepernie, maga alá gyűrnie, alázatossá és könyörgővé tennie a szerencsétlenségében, és majd csak azután lehet jó hozzá.

Végzett a mosogatással, vacsorakészítéshez fogott. Kenyérmorzsában megforgatott tejfölös galuskát akart főzni, csipetnyi töröttpaprikával a morzsát sötétszőkére pirító zsírban. „Tudom, Istenem, ez aztán a fogára való lenne az egész bandának” — morogta sötét kárörömmel, miközben a felütött tojásokat összedolgozta a liszttel, mert hallotta, hogy a dohánycsempész is megérkezett már a padlásra, és a katonával meg a téglaégetővei együtt éppen most szusza- kolják fölfele a létrán a félig megbénult, magatehetetlen öregembert. A banda, így nevezte az estére mindig összegyűlő társaságot, és öröme telt abban, hogy nem osztja meg a főztjét a négy férfival. Hogy ez az öröm nagyobb legyen, pontos heti rendben a legkedvesebb ételeiket főzte, és lesajnálóan mosolygott, amikor azok odafönt leültették az asztalhoz az öregembert — a tangóharmonika el- jajdult, s a konyhai tűzhelynél nyugtázni lehetett, hogy a létra meg is kínozta rendesen a vér trógert —, és a dohánycsempész egy kanálban kóstolót nyújtott neki a vaslábasban rotyogó lebbencslevesből. „Lebbencs — gondolta az öregasszony. — Ezt az egyet értik. De az eszük idelent jár majd, amíg zabálják, tudom Istenem!” — És fordított egyet a forró zsírban izzadó galuskákon.

A dohánycsempészre aznap különösen haragudott. Nem azért, mert a férfi a csendőrségről érkezett, és összevert arccal, szétpofozott vigyorral állított oda a gazerdőtől árnyékolt kis virágágyáshoz, melybe az öregasszony a szomszédból kapott tulipánhagymákat dugdosta el éppen, még csak nem is azért, mert a csempészett dohányt természetesen elkobozták, s a ráköltött pénz így odaveszett. Az öregasszony a régi dallamra acsarkodóit, meg az összeesküvésre, amelyet a csempén mosolygó dohánycsempész előadott. Három napig volt társaival a csendőrőrszoba fogdájában, és ez idő alatt a napszakok járásához igazodó pedáns rendszerességgel megverték őket az étkezések órájában. Ezt étel helyett kapták. A történetnek ezen a pontján szánandónak látszott a tönkrevert do415