Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Csengey Dénes: Tetőtér (elbeszélés)

nehéz sonkát akarta elkapni — noha nyilvánvaló volt előtte, hogy az lezuhanva ismét eltöri majd a medencecsontját, mint három éve egy teherautó bal első kereke a szomszédban, a silógödör helyén létesült benzinkútnál —, hanem a mennyezeten vonagló állatot kívánta lehetőleg még estében torkon ragadni, magához szorítani, amig csak mozdul benne a lélegzet. Nem szívesen hibázta volna el ezt a mozdulatot.

Amióta túl meredek volt számára a meszelt falhoz támasztott akácfa létra, az öregasszony képzelete egyre többet időzött a padláson. Most is világosan láthatók voltak képzeletében a finom szemcsézetű porban sárgolyócskákként pár centit guruló esőcseppek, s róluk tovább araszolva lassacskán, az öregasszony nekilátott ismét számbavenni a padlástérben elhelyezkedő tárgyakat és személyeket.

A babszalmát régen szétszórták már az elritkásult tetőn keresztülhúzó szelek — gyújtósnak száradt a padláson egy-egy év termése, hiába rettegett állandóan tűzvésztől az öregember, amíg élt, az asszony rárecsegett, nem kicsinyéivé, inkább részletezve az öngyulladás veszélyét, sokszor addig a pillanatig, amikor várhatóan tüzet fog majd az öregember gyér hajzata, de ugyanazzal a lélegzettel azt is közölte, hogy ő nem bajlódik nedves franc tűzrevaló- val, szárítani pedig csak a bolond akar a pincében, a babszalma tehát marad a padláson —, egyenletes alomként vont be némely szögleteket, melyek így le- heveredésre kínálkoztak. De a vöröskatona, akivel délelőtt a kert gazbozótjában találkozott össze az öregasszony, nem pihent még, hanem üldögélt egy billegő lábú falócán, félkönyékkel a konyhaasztalra támaszkodva, melyet negyven éve tett használhatatlanná a lapján végigömlött petróleum, és a tüzet figyelte, a táncoló lángokat a vaslábas alatt, melyben a vacsorája főtt. Mögötte egy háromnegyedes férfikerékpár csüngött rozsdás dróton a gerendáról, formátlanná gyűrődött első kerékkel — a hátra-hátrahajló fej játszott vele, finoman hintáz- tatta. Vászon fújta tóval egy kiálló szögben fennakadva poros tangóharmonika lógott a pad végében, s ahogy a kiérdemesült faalkotmány mozdult az imbolygó férfitest alatt, töredék futamok lökődtek ki belőle. A katona álmosan dúdolt egy keringődallamot, amennyire lehetett, igyekezve igazodni a szögön lógva vergődő hangszerhez, de szemét a tűzről le nem véve.

Az öregasszonyt már délelőtt, a kertben is ez a dallam ingerelte fel.

A katona könnyű sebesüléssel nyitott be az utcaajtón, valósággal mókázva sántított, noha keresztüllőtt lábikrájából még bőven folyt a vér, amelynek szinte folytonos jelzéseit követve az öregasszony a betolakodó nyomába eredt az embermagas gazban. A keringő, mely a kert minden szöglete felől áradt, mintha a katonának az volna vele a szándéka, hogy évődve megforgassa az öregasz- szonyt a vérnyomokkal kiszabott táncrenden, nemcsak csalogatott, csalt is. Ereszkedő dallamíveiben kapkodó lélegzet, hördülés, fennakadt sóhaj törte meg pillanatokra a kedélyesen dünnyögő baritont, azt hitetve, hogy a torkát próbálgató fiatal férfi összeroskadóban van, s az öregasszony nem volt egészen bizonyos benne, hogy azért csörtet-e utána minden erejét megfeszítve, mert attól tart, hogy a bolondozó katona perceken belül elvérzik, s szeretné mielőtt bekötözni a sebét, vagy mert nem lehet nyugta, amíg meg nem fojtja a férfit, s el nem némítja az ellenállhatatlan dallamot.

Lilás díszbe öltözött bogáncsbokor mögül lépett elébe váratlanul a katona.

— Ha elfognak ebben a ruhában, főbe lőnek — mondta egyszerűen, még mindig csak félig tudva megfegyelmezni a szája sarkában követelőző mosolyt. — Engedj bemennem a házba, és öltöztess fel valamibe, hogy ezt elégethessem. Ha megérem a jövő hónapot, munkába állok és feleségül veszlek.

Az öregasszony megrándult, felült, kis ideig csücsörítve kóstolgatta a vá413