Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)

sen hallatszik. Fiatal prózaíróink bántóan képzetlen többsége mindezt úgy írná meg, hagy újra és újm „közbeszólna”, elmeszéliné a történetet, az ilyen írói beszámolónak azonban nincs és inem is leihet valódi feszültsége.

Az elbeszélés ezután szaggatottabbá válik, az emlékek cserebomlásait figyelhetjük meg, Grandpierre alkalmazza néha az időboratás elvét is, még akkor is, ha ez nem szürrealisztikusan történik, hiszen a vezérfonal a történések lineáris rendje, a kronológia marad. Állandóan visszatérő újabb motívum a megmenekülés a kisebbségi sorstól és a fájdalmas-rezignált visszapillantás az első otthon, az első haza éLményvidé- kére, mely immár örökre elveszett, múlttá semmisült. Remekbe formált fejezetek mesélnek a szellem, a gondolat ébredéséről, az első írói próbálkozásokról, melyek ott, az apai könyvtár keletkező igézetében fogantainak, egy kíváncsi, okos, művelt és elszántan mindent tudni, megismerni vágyó nagytoamasz, de sokkal inkább „ifjú értelmiségi” mohó kísérletezéseként: a titkos gondolattal, a tudással, a világgal, de mindenekelőtt önmagával. Mert igazi íróhoz méltóan Grand,pierre-t már ebben a legelső komolyabb szellemi kalandban is árulkodó módon a saját természete érdekli mindennél jobban: önmagára a tolakvó mestereknél is kíváncsibb, hiszen a mostani ismerkedés rejtettebb szándéka az önmegismerés — s már ekkor elszánt választássá érik, bogy egyszer maga is a fölkavaró olvasmányok szerzőinek útját választja.

Kamaszos frissességgel veti bele magát a tanulásba, jegyzetelésibe, és mindjárt vitatkozni kezd a megismert filozófusokkal, sőt, ha nagyon homályosan is, de már ekkor kibontakoznak a filozofikus író későbbi szemléletének alapvonalai, a határozottság, konkrétság, szemléiketőség igénye s ezekhez társulóan higgadtság, fegyelem, racionális mérték az elemzésben. Hogy a filozófiai renrdszerteremtés hovatovább kockázatos dolog, azt szellemesen látja meg a föloldhaitatlan ,ellentmondásban, ami két olyan volumenű filozófus között, mint Leibniz és Schopenhauer, több mint elgondolkodtató. Metrt ha az egyik azt mondhatja, hogy ez a világ a lehető világok legjobbika, és a másik homlokegyenest ellenkezően azt állíthatja, hogy az élet szenvedés, az ember az őrült hajóskapitányhoz hasonlít, laki hajóját csak azért vezérli a zátonyok között jobbra-balna, hogy a végén az utolsó, nagy zátonyra menthetetlenül ráfuttassa, tehát ez a világ a llétezhető világok legrosszabbika, nos, ha az egyik rendszer éppúgy rendszer, mint a másik, akkor az ilyen jellegű filozofálásnak semmi értelme. Elvontabb filozófiai szempontból mindez persze korántsem ilyen egyszerű, de Grandpierre ekkor végképp eldönti, hogy erős gondolati hajlamai ellenére sem lesz soha filozófus, mert maga a filozófia iménti fogyatékosságai miatt előbb-utób'b életellenessé válik.

Grandpierre tipikus „vivre sa vie” alkat, márpedig 'ennek csakis az örök változás lehet az abszulútuma, még pontosabb szóval — a szabadság. A filozófiai rendszerek valamilyen értelemben mindenképpen korlátozzák a szabadságot, és nemcsak erkölcsiekben, de még az önkifejezés síkján, tehát stiláris tekintetben is — a filozófia megszűrt és tendenciózus nyelve távol áll a valódi élet élő nyelvének gyönyörteli színorgiájától. Arról nem is szólva, hogy a filozófusok döntő többsége számára az élet és a lét élménye megint csak bizonyos premisszák szemszögéből válik valóságossá, kizárólag e premisszák vagy előfeltevések horizontjáról bírhat jelentőséggel, míg a művész világában az élmény mindennél fontosabb, az élmények pedig éppen akkor nem szoríthatóak semmilyen rendszerbe, ha azok, amik — vagyis, ha életszerűek, hitelesek. Grandpierre-t nemcsak a metafizikai érzék tökéletes hiánya jellemzi, hanem a rajongás élmény és ráció egysége, már-már szimbiózisa iránt, és ez megint mutat ja, mennyire rokona az 'alapvetően materialisztikus ncxsztalgiájú francia szellemnek.

A filozófiákból ezek után kizárólag a módszereket (tanulmányozza, tehát a gondolat mozgása érdekli, és nem ennek a mozgásnak elvont, metafizikai célja. És a gondolati feszültség, a filozófiai hajlandóság logikus következményként nála is egyre inkább magában a módszerben ólődhet ki, abban, ahogy a jelenségek között szelektál, ahogy a tényeket csoportosítja, és közöttük a szemléletben kapcsolatokat teremt. Legjobb műveinek a szerkezete hosszú gondolati analízis eredménye: mit, hogyan mondjon el, ehhez előbb végleges álláspontra kell jutnia bizonyos tények és élmény- összetevők belső értéke felől. Ez lényegében klasszikus realista igény, mely Grand34