Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)

pierre-nél a szűr-realisztikus nosztalgiák ellenére is mindvégig töretlenül megmarad. Persze a harc a metafizika és lényegében a germán szellem ellen még több dologgal motiválható, Grandpierre mindenképpen boldognak akarja tudni az embert, ezt a boldogságot azonban kizárólag a biológiai erők vitális győzelmeként képes felfogni — az aszkézis vagy a szentek morálja számára megcsonkított vagy kivételes életet jelent, melyből a közösség igazán sohasem meríthet. Az írásnak és a művészetnek ezt a reális és biológiai életet kell szolgálnia.

Mindent összevetve ez is eléggé modern vonása, gondoljunk csak William James pszichologizmusána és az 'amerikai pragmatikusokra, akik majdnem ugyanígy gondolkodnak, anélkül, hogy vitális igényű rendszerük valami epikureus életeszményhez vagy hedonisztikus magatartáshoz vezetne. S ha Grandpierre-t nem is alap nélkül vádolják gyakran a mindent csak kiélvezni akaró vágytelítettséggel, nem ártana tisztább képet festenünk erről az élményhangulatról sem. Mert éppen az önéletrajzi regényfolyam győz meg arról, hogy ez az ókori vagy reneszánsz tartalmú örömvágy mégsem más, mint az író „romantikája”, hiszen ha szenvedés és öröm stációit hasonlítjuk össze, akkor az ő örömre alapozott életét méltán nevezhetnénk mégis sikertelennek. S ha mégsem így érzi, akkor az ehhez a motívumhoz kapcsolódó képzetek nem a művész valódi életének, hanem csak legendájának lehetnek annyira meghatározó elemei. Más kérdés, hogy mindig is ez az igény, ez a nosztalgia, ez a vágy- akanatúság volt a belső mozgatója: határhelyzetekben a továbblendítője. És a „Hullámtörők” címadás is innen fejthető meg, az újra és újra nekiveselkedő boldog életösztön fogcsikorgató lázadása, új és új győzelme, majd visszaszorulása, elnyomatása felől: mert csak így lehetett felvenni a harcot a szembesereglő borzalommal, a magánnyal, sorsvesztéssel, katonasággal, háborúval, a választott társ és a barátok üldöztetésével, majd a hadifogsággal, a végső kiszolgáltatottsággal — elhagyottan, éhezve, halálpartú .betegségben. Jól illik Renoir dacos arcú, feszes szájú, fiatal férfialakja a könyv első kiadásának címlapjára, márcsak azért is, mert ha jobban megnézzük, merengő, öröm-udvarú tekintet volna az övé, de láthatni, immár a szenvedés közelébe ért, s gondolatával a megmentő erőket keresi.

Nosztalgia és romantizmus a háború legdurvább valóságával találkozik ebben a vallomásos igazságú könyvben, méghozzá a nekünk, magyaroknak végképp értelmetlen háború rettenetével, amit csak tovább tetéz, hogy most, ebben a tényleg tovább fokozhatatlan feszültségű válsághelyzetben mindennél jobban triiumfálhatnak Hunniában a leggyűlöletesebb emberi vonások: a gyávaság, szüklátókörűség, gőgös butaság vagy a nyílt, gyalázatos gonoszság ds — és mindez a nagy magyar jövőtér, a nagy magyar „történelmi -megújulás” jegyében! A hadsereget szervezetlensége és hivalkodó ostobaság jellemzi, a vezérkarnak nincs -pontos képe arról, mi történik a hadszíntéren, a magasabb rendfokozaté katonák legnagyobb részét pedig csak a saját előmenetel, a most megalapozható karrier érdekli, mások pedig a szó szoros értelmében háborúsdit játszanak, rossz forgatókönyvek előírásai szerint csatáznak, és nem a konkrét helyzet világosan megmutatkozó igényei szerint. Az egyik leghátborzonga- tóbb példát a regény közepe táján olvashatjuk. A kijevi katonai körzetben egy gyakorlatias és emberséges magyar parancsnok, miután meggyőződik arról, hogy a területen szolgálatot teljesítő honvédorvosok már képtelenek ellátni a voronyezsi szovjet áttörés után idesereglő sebesültek légióit, utasítja a környékbeli munkaszol- gálatos alakulatok parancsnokait, hogy a zsidó orvosokat haladéktalanul vezényeljék a kijevi kórházba. Józan és ésszerű kísérlete azonban teljes kudarcba fullad, mert azt a gyalázatos és elvakult: választ kapja, hogy izsidó orvos nem nyúlhat magyar honvédhez! „... Inkább hulljon el a honvéd, ha tífuszt kaipott, ha a lába fagyástól vagy lőtt seb következtében üszkösödik, mintsem néhány tucat zsidó orvos — ha csak napokra — megszabaduljon a munkatáborak borzalmaitól. Idáig a nácik sem süllyedtek el- vakultságban, különben miént sütötték volna ki a Wirtschaftlicher wertvoller Jude fogalmát. Olyan kevesen vagyunk — mondta Széchenyi —, hogy az apagyilkosnak is meg -kellene bocsátanunk. A fonákjára fordított fajvédelem e bajnokai azt sem fogták föl, noha németbarátok voltak testestül-lelkestül, hogy ez az intézkedés végered35