Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)

gépünk.” S amire eddig sohasem jutott idő, elnéztem olykor Konstanciát, ahogy tesz-vesz a petróleumfőzőnél, vagy szakadt zakómat varrja az ágyon, és szívemet valami melegség járta át, hiszen csak most értettem meg, mekkora áldás is egy ilyen asszony, aki férjét nemcsak a jóban — ez természetes —, de a rosszban is követi. Persze, hogy hibája van neki is, na dehát ki van hiba nélkül? A fontos, hogy az egyetértés meglegyen, márpedig éppen ez az, ami lényegében könnyen megy, ha Konstanciáról van szó, hiszen nemcsak hogy szép és csinos asszony, aki után bárki bármikor megfordul az utcán, de a szíve is jó, és ez mindennél többet ér. Napjaink ekkor már az állandóság aprócska, de kifogyhatatlan örömeivel ajándékoztak meg, hogy csillapítsák bennünk a nyugtalanság háborgó hullámait; időnként hosszú sétákat tettünk — szürkületkor — a Mot- lawa-parton a Martwa Wisláig, de rendszerint ijedten osontunk haza a Wiecier- zére, mert ha távolról is, néha fenyegető morajt hallottunk. Közeledett a tél, s ha tüzelőre nem is volt gondunk (Konstancia még meg is jegyezte egy ízben: „Nézd csak, mintha hétről hétre több lenne itt a fa ...”), most már nem halogathattuk tovább, hogy valami fűtőalkalmatosságról is gondoskodjunk. Ügy döntöttünk, hogy ha már eddig meg tudtuk állni, nem kísértjük a sorsot azzal, hogy visszamerészkedünk belvárosi lakásunkba, és a pincéből kicsempésszük ide az olajkályhát (egyébként is nehéz lett volna most olajat szerezni), hanem inkább áldozunk rá valamicskét, s nem kockáztatunk. Kimentünk hát az ócskapiacra, majd hosszas keresgélés és alkudozás után megvásároltunk egy ócska vaskályhát (óvatosságból csak a Wiecierze torkolatáig szállíttattuk, onnan ketten cipeltük fel a házhoz), s aznap már pattogó tűz mellett alkonyodott ránk. Lehullott az első hó, s mi bizakodva néztünk elébe a télnek (a hírekből úgy tűnt, az illetékesek most már nem halogatják tovább s hamarosan visszaállítják a rendet), amikor egy nap ijesztő dolog történt. A második és a harmadik emelet fordulójában — épp ivóvizet hoztam fel az udvari kútról — majdnem elsodort egy ember.

Én nem

Hórihorgas alak volt. Azt azért nem mondanám, hogy rohant lefelé, mindenesetre ő sem számíthatott rám, mert ahogy elém toppant a fordulóban, a lendülettől már nem tudott megállni, s kikerülnie is csak úgy sikerült, hogy közben végigsúrolta az oldalamat. Mire magamhoz tértem a meglepetéstől — uramisten, ki ez? mit akar? csak nem . ..? —, már el is tűnt, egy szó nélkül, odalent. Szegény Konstancia, amikor elmondtam neki, mi történt, rögtön a legrosszabbra gondolt. „Jézusmária! Ez biztosan a Stocznia Gdanska embere! Nagyon megütötted magad?” „Mondom, hogy nem estem el!” — torkoltam le idegesen, de aztán hirtelen megnyugodtam. Végül is .. . ez a fickó ... lehetett akárki, egy csavargó, valami ágrólszakadt, mit tudom én! Miért éppen most jutna a gyáriak eszébe ez a néhány épület? És ha csak véletlenül keveredett ide? Keresett valakit, aki régebben itt lakott, de most látta, hogy nincs itt senki, így aztán többé még a környékre sem jön...? Különben is: miféle jogon háborgathatnának bennünket? Gyorsan bekapcsoltuk a rádiót — na persze, megint semmi —, majd szótlanul enni kezdtünk. Eltelt így egy óra, kettő. Tudtam, hogy tennem kell valamit, ebben az idegfeszültségben sokáig megmaradni nem lehet. A kérdés az volt, hogy mit keresett itt a harmadik emeleten. Konstancia nem hallott semmit, így valószínűnek látszott, hogy nem fedezett fel bennünket. De hogyan és mikor jutott be az épületbe? Arra még gondolni is rossz volt, ha kiderül, hogy míg mi azt hittük, teljes biztonságban és zavartalanságban telnek napjaink, addig valaki minden lépésünkről tudott. Engem személy szerint ez aggasztott

401