Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Krasznahorkai László: Hőség (novella)

leginkább, ám túl sok időm nem volt a töprengésre, mert ha nem akartam, hogy Konstanciából megint kitörjön a sírás, és ezzel aztán véget is érjen házasságunk mindezideig legszebb időszaka, valamiképpen meg kellett nyugtatnom. „Nézd, drágám — mondtam neki csendesen, de határozottan. — Nem történt semmi különös. Bevetődött ide egy alak, valószínűleg csavargó. Látta, mi van itt, el is kotródott rögtön. Biztos vagyok benne, hogy sohasem fogjuk többé látni. Egy kicsit meglepődtünk, persze. De ez természetes. Hiszen amióta itt vagyunk, senki nem zaklatott. Elszoktunk attól, hogy itt a környéken embert lássunk, eny- nyi az egész.” „Gondolod?” — nézett rám reménykedve Konstancia. „Hát persze. Feleslegesen aggódsz.” A dolog azonban korántsem volt ilyen egyszerű, ezért az elkövetkezendő napokban, a biztonság kedvéért, folyton az ablak előtt ültem, hogy ne érjen készületlenül, ha a fickó esetleg újból megjelenik. De nem történt semmi, a hórihorgas nem mutatkozott. Életünk lassan visszatért a régi kerékvágásba, ültünk naphosszat a jó melegben, a kályhában barátságosan pattogott a tűz, hallgattuk a híreket (lehetett érezni, hogy nem tart már soká), és tervezgettük a jövőt, ahogy ez már fiatal házasoknál megszokott dolog. Most már bizonyosak voltunk benne, hogy sorsunk nemsokára jobbra fordul, talán néhány hét még, és visszatérhetünk igazi otthonunkba, hogy elindulhassunk végre azon az úton, aminek végén egy család megérdemelt boldogsága vár. Így aztán egészen védtelenül ért bennünket, amikor egy este — én éppen a lábamat áztattam s fel akartam állni, hogy* megmelegítsem egyik utolsó konzer- vünket —, egyszercsak látjuk: a hórihorgas ott áll szobánk küszöbén, mozdulatlanul, összefont karral, félvállal az ajtótoknak dőlve. A meglepetéstől szóhoz sem jutottunk egy darabig, ő sem mozdult, csak néztük egymást. Szokatlanul nagy, betegesen kidülledt szemeiből valami kérlelhetetlen, hideg fény sugárzott, s a kettő közül a balt, a szemgolyó mellett — főként ettől volt első látásra olyan ijesztő a fizimiskája — egy vastag, vörös ér csúfította el. Még magasabbnak látszott, mint a múltkor; fejét kissé le kellett hajtania. Az első gondolatom .. . vagy a második, ha őszinte akarok lenni... az volt, hogy rendkívül határozott leszek, nem engedem, akárki legyen is, hogy már rögtön az elején — esetleg — fölényes hangot üssön meg, végül is mi igazán nem vagyunk akárkik, mégha pillanatnyi helyzetünk ellentmondani látszik is ennek; de amikor — magamban az ilyenkor leghatásosabb szavakat keresve — végre elindultam, kezemben törülköző, féllábam még vizes, mire ő is tett egy lépést felém, a kis szobában hirtelen úgy összezsúfolódtunk, hogy amúgy is alacsony növésű lévén, hatalmas termete s az enyém közti distancia meglepő módon a torkomra forrasztotta a szót. Ráadásul megelőzött. „Már megbocsássanak, de nem volt szívem megzavarni ezt az idillt... Fiatal házasok, nemde?” Azt kellett volna válaszolnom, hogy menjen a fenébe, de magam sem értem, miért, zavartan elmosolyodtam, s elcsukló hangon csak ennyit sikerült kinyögnöm: „Hát igen ..Erre a fickó is — leereszkedően — elmosolyodott, aztán, mint aki először van vendégségben a háziaknál, hümmögve körbejárt a helyiségben s megszemlélte a szegényes berendezést. A kályha előtt megállt. „Hogy ég a fa?” Sajnos, idegességemben nyeltem egyet. „A fa? Hát.. . ahogy a fa szokott.” Erre Konstancia megrántotta hátulról a zakómat, és gyorsan közbekottyantotta: „Jól az, nagyon jól ég, lehet is érezni, ugye ...” A fickó elégedetten bólogatott. „Jó meleg van.” Aztán leült az ágyra, hátát a falnak vetette, cigarettát húzott elő a zsebéből, és megkínált. „Jó meleg van — ismételte meg, majd lehalkított hangon hozzátette: — De lesz még melegebb is, elhiheti.” Mit mondjak erre? Szerencsére Konstancia feltalálta magát. „Dehát üljön át inkább ide a székre, ez kényelmesebb.” „Nem, nem, köszönöm” — hárította el a fickó, s hatalmas lapátkezével olyan mozdulatot tett, mint egy angol dzsentlemen a teaszalonban. Nem tudtam, gúnyolódik-e,

402