Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)

vei miféle gátlásos, gyűlölködő, paranoiás állatot csinált volna belőlem, ha egy hamarosan bekövetkező másik tragédia fel nem nyitja a szememet.

Ez a másik tragédia még értelmetlenebbnek és még igazságtalanabbnak látszott az elsőnél, apám halálánál. Nem sokkal azután, hogy a szanatóriumból hazaengedtek, megbetegedett az anyám. Betegsége gyógyíthatatlan volt. Hogy e betegséget, amellyel szemben, az aprócska részeredmények ellenére, az orvos- tudomány lényegében tehetetlen, nem nevezem meg, ennek csupán egy oka van. Gyűlölöm e betegségnek még a nevét is. Én megint csak hosszú ideig nem tartottam lehetségesnek, hogy bekövetkezzék, aminek pedig minden józan emberi számítás szerint be kellett következnie. Anyám világéletében tisztességes volt, s olyan megható aszkézissal gyászolta apámat, hogy szinte már szentnek tartottam. És nemcsak én. Csak amikor meghalt, akkor ébresztett rá a halálán érzett megdöbbenés, hogy a halált én tulajdonképpen büntetésnek tekintem, mint a mi nagyon is földi, az erőszakra és elrettentésre alapozott igazságszolgáltatásunk. Ma már tudom, a halál nem büntetés. Az igazság, az erkölcs, és sok más pozitív töltésű fogalom, gondoltam, nem más, mint védekezés a halállal, a megsemmisüléssel szemben.

Ez a felismerés azonban ahelyett, hogy letört volna, inkább felszabadított. Pár hét választott el az érettségitől és az egyetemi felvételi vizsgától, s a két húgom is a nyakamon lógott még, mind a kettő iskolás és a legrosszabb korban, amikor furkósbottal kell a legényeket elzavarni tőlük. Mivel most már biztosan tudom, hogy köztem és a világ között nincs semmilyen paraván, amely mögé ha bepillantok, megértem a dolgok működésének lényegét, s hogy a szükségszerűség nem egyéb, mint amit a szabad akaratunkból teszünk (vagy akár szeszélyből — vagyis nincs szükségszerűség), a felvételi vizsgám előtti héten felkerestem a járási nemzeti bizottság egyik osztályvezetőjét, aki rendes magyar ember ember volt és régi barátja apámnak. Azt mondtam neki:

— Szeretnék továbbtanulni. De nem vesznek föl az egyetemre, hacsak valaki nem szól az érdekemben. Az én apám jó elvtárs volt, s már csak az emléke miatt is megérdemlem, hogy támogassátak az ügyemet.

Nemrég elsüllyedtem volna szégyenemben, nemhogy ilyen arrogáns hangot mertem volna megütni. De hát mit tegyek? Cinikus lettem. Az ismerősöm pedig egyáltalán nem ütközött meg a szemtelen hangon, hanem odajött hozzám, és a váltamra tette a kezét.

— Helyesen tetted, hogy felkerestél. Ne félj, minden rendben lesz, fel fognak venni.

És most átmegyek az étkezőkocsiba, hogy amíg megemésztitek, amit mondtam, ne kelljen kerülgetnünk egymás tekintetét.”

Kollégánk tévedett. Bár voltak még illúzióink, s nem fogadtuk el egészen, hogy a cél szentesítheti az eszközt, nem vetettük meg őt. Persze neki is tudnia illett, hogy az eszköz igenis meghatározza a célt, jobban mondva, a választott eszköz mindig módosítja a célt, s nem egészen oda érkezünk meg, ahová elindultunk. „Édes illúzió, miért is foszlasz szét oly hirtelen a rideg valóság hatására” — teszi fel a kérdést Mednyánszky Alajos is. S a sztrecsényi vár úrnőjéről szóló története így folytatódik: „A valóság pedig az, hogy mikor a várat és a kápolnát (ez utóbbinak nyoma sem maradt) a Thököly-féle forrongások idején feldúlták, Zsófia holtteteme sértetlenül került elő; átvitték Teplicska falusi templomába, ott pihen a loretói kápolnában. A sekrestyés kívánságunkra felnyitja a koporsót, s látni lehet a jámbor és szentként tisztelt asszony teljes épségben megmaradt, összeaszott testét fekete tafota ruhában, amit néhány évenként váltani kell. A koporsó fölött függ a képmása; közte és a tetem között egyes látogatók hasonlatosságot vélnek felfedezni, de nekünk ez nem sikerült.”