Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)
Társaságunk ennyi metafizika, önleleplezés és irodalom hallatán erősen megszomjazott, kivált amikor megtudtuk, hogy az étkezőkocsiban pilseni sört árulnak. Nemsokára csak hárman maradtunk a kupéban. Kisvártatva vonatunk lassítani kezdett, majd megállt a nyílt pályán. Legalább húsz percig vesztegeltünk, ma már tudom, hol — a semmiben. Hamar kiszámítottuk, hogy valahol Sztrecsény vára vagy Margita sziklái környékén állt meg a vonat. Amikor azonban lehúztam az ablako't, tekintetem az este tömör fekete falába ütközött; akárha valamelyik égbe nyúló hegy gyomrában akadtunk volna meg. A külső világ vastag fekete páncélján fénysugár sehol sem ütött részt, csak a Vág fülsiketítő zúgása hallatszott a fal mögül. Gyorsan becsuktam az ablakot. — Indulhatnánk — türelmetlenkedett az a vörösesszőke hajú tanárnő, akinek az idegeit nagyon megtépázta már a több éves pedagógusi praxis sokféle nyomora. Később, éjfél előtt, immár a kassai szállodában, ennek a kolléganőnknek a szobájában mind a hatan összejöttünk. Kolléganőnk, akinek máskülönben Margit (vagy Margita?) a keresztneve, remek füstölt szalonnát és házikolbászt hozott magával az útra, s mivel ő maga fogyókúrázott és diétázott, bennünket kínálgatott vele. Valaki elkezdett ékelődni, hogy kolléganőnk keresztneve, lám, ugyanaz, mint a szerencsétlenül járt lányé, akit a mostohája féltékenységében elveszejtett. Nem tudom, újságíró kollégánk hová akart kilyukadni, azt hiszem, ő sem tudta, mert belesült a viccbe. Én viszont megragadtam az alkalmat, hogy emlékeztessem a társaságot, néhány órával ezelőtt húsz percig a semmiben lebegtünk összezárva, s tisztán emlékszem rá, hogy amikor lehúztam az ablakot, hallottam a kétségbeesett, vagy ki tudja, inkább rimánkodó kiáltást: — Margita! — Én is hallottam — mondta a Margit nevű tanárnő. — Én is — jelentkezett harmadik útitársunk a szoba mélyéből. Azok hárman, akik a kérdéses időpontban az étkezőkocsiban tartózkodtak, nem hallottak semmit sem. Megint csak Horváth Béla jött rá elsőnek, hogy nem ugratásról van szó. Elvégre tényleg a semmi szakadéka fölött lebegünk. Ilyen helyzetben a történet lekerekítése nem egyszerűen formalista-esztétikai mesterkedés, s az igazság kiegyensúlyozó szerepére sem kívülről bevitt etikai normák súlya alatt van az elbeszélőnek szüksége. A történet a reményről születik ilyenkor, s mindjárt lekerekítve és befejezetten. Miként, úgy gondolom, a kassai dóm vagy a főutca régi épületei is ennek az irracionális vakreménynek a sok évszázados maradványai. A reményé, hogy a semmi szakadéka fölé felépíthető a híd. A reményé, amely a modern építészetből mintha hiányozna sokszor. Hiába, ebbe is bele lehet fáradni. Már évszázadok óta próbáljuk ugyanazt csinálni: zsákvarró tű hegyén egyensúlyozni malomkövet. — Értem, mit akartok mondani — fordult felém Horváth Béla. — Azt akarjátok mondani, hogy a szabadság remény nélkül nemcsak erkölcstelen, hanem elviselhetetlen is. Hát igen. Ha valaki, hát én tudom. Azzal kiment a szobából, s a következő két napon színét sem láttuk. Tudtam, hogy ezentúl mindent másképpen fogunk nézni, mégha a felszínen sokáig semmi sem változik majd. 396
