Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)

gassam a lányt, akivel már nagyon régen szeretnék lefeküdni. Bármi legyen is az igazság ebben az ügyben, egy órával azután, hogy anyám elhagyta a házat, ott ültem kettesben Katival a nappaliban, s apámról beszéltem neki. Elmondtam, hogy hordágyon vitték ki a házból, hogy alig ismertem rá a kórházban, úgy megváltozott.

— Most én vagyok a férfi a házban — hencegtem. — Ennek lassan így kell lennie. Ők megöregszenek, mi pedig felnövünk.

— Tényleg olyan beteg? — kérdezte Kati.

— Ó, igen! — mondtam. — Nagyon beteg. Bár egy kicsit jobban van már. Ö mondta, de én nem hiszem. Gondolom, csak az anyám kedvéért mondta. Hogy megnyugtassa.

Nem azért beszéltem így, mert sajnáltaira akartam magam, hanem szerettem volna felhívni Kati figyelmét rá, hogy számomra hamarosan véget ér a gyerekkor. Hogy szavaim milyen hatással voltak rá, nem emlékszem már. Mindenesetre kihasználtuk, hogy kettesben vagyunk a házban. Mindig ez volt a legnagyobb problémánk: sehol nem lehettünk kettesben. Hát most itt volt a nagy alkalom. De hiába volt itt, ha én mindent elrontottam. Kati úgy vesztette el a szüzességét, hogy éppen csak elvesztette, már talpon is voltunk. Tudom, semmi örömöt nem szereztem vele neki. Én pedig újra ráeszméltem, hogy apám talán a halálán van. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy miközben ő haldoklik, nekem éppen kapóra jön a haldoklása, hogy megoldjam a gyerekes szexuális problémáimat. Katinak eközben úgy rémlett, hogy valaki becsapta a kaput. Villámgyorsan felöltözött, de kiderült, hogy senki sem jár a házban.

— Ne haragudj — mondtam mégis —, de most azonnal el kell tűnnöd. Azonnal!

Értette vagy sem, elment, én pedig anyám éjjeliszekrényéből elővettem három altatótablettát, ezektől mélyen aludtam reggelig. Reggel nem otthon, hanem az iskolában értesültem róla, hogy meghalt az apám. Körülbelül akkortájt halt meg, amikor én Katival enyelegtem.

Amikor az apám halála és a halála miatti önvád okozta idegösszeroppanásból felépültem, s a szanatóriumból, amelynek emlékét oly eredménytelenül próbálom az emlékezetemből kitörölni, elbocsátottak végre, nem találtam a helyemet többé otthon. De a világban sem. Hogyan is érezhettem volna magamat jól abban a házban, ahol minden az apámmal szemben elkövetett „árulásomra” emlékeztetett. S hogyan érezhettem volna magamat otthon a világban, amikor a világról alkotott — bár meglehet, naiv — képem alapjaiban rendült meg apám halálával. Hónapokon keresztül rágódtam ugyanazon a kérdésen: miért éppen őneki kellett meghalnia? Miért nem halt meg valaki más helyette, aki talán jobban megérdemelte volna a halált. Miért nem halt meg például az a szomszéd, aki idősebb is volt apámnál, akinek a lányai férjhez mentek már, s aki, polgári származású lévén, kevésbé fontos tagja társadalmunknak, mint apám. Vagy mért nem halt meg az a magát zenetanárnak nevező úr, aki fiatal lányok megrontása miatt börtönben is ült már, erkölcstelen és züllött életmódot folytatott ma is, s szintén polgári famíliából származott. Miért éppen apámnak kellett meghalnia, akit mindenki szeretett és tisztelt a városban, akinek a becsületességéhez nem férhetett kétség, s aki ráadásul fiatal is volt még ahhoz, hogy egyik napról a másikra eltemessék. Mindez kibékíthetetlen ellentétben állt a szükségszerűségről és az igazságról vallott gyerekes felfogásommal, s az apám halála miatt érzett bűntudattal együtt lehetetlenné tette, hogy szekerem visz- szazökkenjen a régi kerékvágásba. A bűntudat sokáig és hevesen gyötört, s Katit sem kívánam látni többé. Ki tudja, hogy a bűntudat és a szorongás idő394