Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)
GRENDEL LAJOS A szabadság szomorúsága Hatan ültünk együtt a Tátrán expresszen újságírók, kiadói lektorok, középiskolai tanárok vegyesen. Kassára utaztunk arra a nyelvművelő szemináriumra, amelyt változó színvonalon és változó érdeklődés mellett, évente rendeznek meg. Mind a hatan régtől ismertük egymást, leginkább az egyetem magyar tanszékéről. A társalgás kezdetben úgynevezett közügyek körül forgott, amelyeknek a megoldásáról az „okos” ember hamar letesz, belátva, hogy megold- hatatlanok. Nem kapcsolódtam be a beszélgetésbe, hanem egy nagyon szép kiállítású, elegáns könyvet vettem elő az útitáskámból, s annak az olvasásába merültem. Hadd idézzek néhány mondatot a könyv Bevezetéséből. „Azt a jelentéktelennek nem nevezhető területet, amelyet az istenáldotta Magyarország foglal el Európa térképén, különböző irányban haladó, különböző — hol kisebb, hol nagyobb — folyók szelik át, és adnak életet és mozgatóerőt a lakosság ezreinek. Mert ha van olyan hasonlat, amely megérdemli, hogy kivétel legyen a minden hasonlat jogosultságát tagadó általános szabály alól: az a hasonlat az, amely szerint a folyók az emberi test ereihez hasonlíthatók. Ahogy az erek számtalan kígyózó kanyarulaton keresztül eljuttatják a vért a legtávolabbi végtagokig, és ahogy minden testrészt, amelyen átáramlanak, tápanyaggal látnak el (s ez az élet elengedhetetlen feltétele); de kárt okoznak, ha túlontúl heves a tolu- lásuk: ugyanilyen üdvös és jótékony a folyók élete az állam testében, hacsak vad erejük át nem tör minden határt.” A könyv, amelyből a Soltész Gáspár fordította mondatokat idéztem, Alois Freiherr von Mednyansky Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungarn című műve, s épp azokban a napokban jelent meg a Tátrán és az Európa Könyvkiadó közös kiadásában. Mednyánszky Festői utazása hamar felkeltette a társaság érdeklődését; nem csoda, magunk is a Vág folyó festői völgyében utaztunk éppen, ámbár fordított irányban, a torkolattól a forrás felé. Kapva kaptam az alkalmon, hogy közös szórakozásunkra további részleteket olvassak fel a könyvből: íme: „Margita szikláinál vagyunk, a Vág legveszedelmesebb pontján, ahol minden esztendőben szerencsétlenül járnak tutajok, sőt a szóbeszéd szerint, amiben egyetlen hajós sem kételkedik, minden évben legalább egy embernek áldozatul kell esnie. .. Megható rege szól arról, hogy miért viseli a vízi útnak ez a siralmas eseményekről nevezetes szakasza egy leány nevét, pedig a lánynév nemigen illik a szörnyűségekre. Valamikor réges-régen ... a szomszédos Sztre- csényben egy fiatalos özvegyasszony élt, aki a helység legszebb legényének szerelmére pályázott. Az asszony tehetős volt, és vagyona a szűkölködő legény számára nagy szerencsének tetszhetett volna, a legény mégsem engedett az asszony kívánságának, mert szíve az özvegy mostohalányának, Margiténak volt a rabja... Habozott az asszony, nem tudta, így vagy úgy távolítsa el gyűlölt vetély- társnőjét, de végül határozott. Rokonai éltek a közeli Túróéban: ezekhez küldi a lányt hosszabb időzésre, ezt mondja a szomszédoknak is. Hanem amikor a mit sem sejtő ott mendegélt a Vág magas partja felett, a keskeny sziklasövényen, a fúria, akinek szárnyakat adott a bosszúvágy, utolérte, és letaszította Margitét 388
