Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)

a feneketlen mélységbe. De hiába iparkodott a lány távollétében a csábítás mindenféle cselfogásával megrendíteni az ifjút hűségében, a legény állhatatosan visszautasította ajánlatait, mindig csak a távol időző lány járt az eszében. A lány összetört testét felfogták a sziklafogak, és a szerenosétlenség hírét az utasok megvitték a faluba. A fájdalom belevájta karmát a szerelmes szivébe, a kétségbeesés pedig még szörnyűségesebben a gonosztevő asszony lelkiismeretébe. Az esetet, amit eleinte szerencsétlen megcsúszásnak véltek, a homályos szóbeszéd ... hamarosan az anya tetteként kezdte emlegetni. Az asszony kerülni kezdte az embereket, és nyugtalan viselkedése miatt egyre inkább terjedt a vádaskodás, a bíróságnak is tudomására jutott. A bíróság maga elé idézte az asszonyt. Mikor a hírhozók érte jöttek, úrrá lett a sötét erők hatalmába került asszonyon a gonosztett miatti, őrületig fokozódó lelkiismeret-furdalás. Útnak indult, feltartóztathatatlanul rohant, az őrülettől elváltozott rikácsoló hangon szakadatlanul ezt kiáltozta: „Margita!”, és a gonosztett helyére érve, levetette magát a nedves sírba, hogy lehűtse a poklok izzó parazsát, és a folyó mohón elnyelte a Nemezis martalékát.”

S következzék még egy monda a könyvből, nemcsak mert szép, hanem mert alapjául szolgált némi vitának is később, s megosztotta társaságunkat, mígnem egészen különös módon ért véget, mintha éppen ezek a mondák forrasztották volna torkunkra a szót. íme a sztrecsényi vár mondája Bosnyák Zsófiáról. „Bosnyák Zsófia atyja parancsára lett a nagy erejű Wesselényi felesége, de a kötelesség parancsolta alázatos odaadáshoz hamarosan a szép és vitéz férfi iránt érzett gyengéd szerelem is járult — írja Mednyánszky Alajos. — A férj viszonozta ezt a szerelmet, de ennek ellenére gyakran hadba kellett szállnia . .. Zsófia, szíve választottjától elszakadva, csöndes bánatban üldögélt a magános, de a segítségre szorulók előtt mindenkor feltáruló várban, és az erkély magasáról kémlelte, jön-e már a férje; vagy buzgó imádságba merülve Isten anyjához fordult, aki iránt határtalan bizalmat érzett. Egy sziklaormon, magasan a Vág felett állt a Szűzanya kis kápolnája, melyben szívesen elidőzött a vándor arra haladtában, hiszen bátorítást és erőt meríthetett, s egyesek, akik nehéz szívvel jöttek oda, ennél nagyobb kegyben is részesültek. — Wesselényi mindig vidáman, a viszontlátásnak örülve tért haza; de ez egyszerre megváltozott. Néhány hónapja mintha valamilyen sötét szellem lebegne a feje felett. . . Egy éjjel aztán küldönc kopogtatott a vaskapun, és írást hozott az úrnőnek óva intő testvérétől; megírta neki azt, amit az egész világ tudott, csak a gyanútlan asz- szony nem: Wesselényit más szerelem nyűgözi le, már-már arra gondolt, hogy visszatér megtagadott hitére, s elválik feleségétől. Mintha villámcsapás tépte volna szét nagy erővel a függönyt, amely eddig elfedte előle a felfoghatatlant: az asszony eszméletlenül zuhant a földre... Egy sötét őszi estén, napi munkája végeztével, könnyek közt, bágyadtan üldögélt a némán szenvedő asszony magános kamrácskájában, és vágyakozó pillantással követte a búcsúzó napot, amely a hallgatag éjszaka ölelő karjai közt készült kipihenni fáradalmait. S ekkor a jótékony szendergés az álom koszorújával övezte homlokát, és véd- szentje vigasztaló látomást varázsolt lelki szemei elé: a sziklakápolnában trónusán ülő Szűzanya lába előtt látta magát, csodálatos hangokat hallott, és amikor felpillantott, a boldogságos arcról a könyörületes kegyelem egy sugara esett rá, és kebléből azonnal elszállt a határtalan fájdalom, édes békesség költözött belé, a szeretet minden áldásával egyetemben. — Amikor felnyitotta a szemét, megszokott szobájában találta magát, sűrű sötétségben. De nem tartotta vissza sem az éjszaka rémsége, sem az üvöltő szélvihar, sem a szakadó eső: azon nyomban, még abban a szörnyűséges órában, mezítláb, egyes-egyedül a kápolnába sietett, hogy ott — ebben immár nem kételkedett — minden baja-gondja vé339