Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Esterházy Péter: "Danilo Kiš: Mily dicső a hazáért halni" - bevezetés a szépirodalomba - (regényrészlet)

— Az erkélyen fogok állni — mondta alig hallhatóan. — Ha fehérben leszek, akkor sikerült.

— Nem, anyám! Alighanem feketében lesz. . .

Ismét felhangzott a dobpergés, s ez felriasztotta révedezéséből — most mintha közelebbről hallotta volna. A szemei előtt kibontakozó, eddig néma merevségbe kövült kép ismét élettel telt meg, s ebből megértette, hogy befejezték az ítélet kihirdetését; a tiszt összegöngyölte a papírtekercset, a pap az ifjú fölé hajolt, és megáldotta a kereszt jelével, az őrök pedig karonfogták. Nem engedte, hogy támogassák. Finoman a két ulánus karjába kapaszkodva könnyedén felállt. Hirtelen, még mielőtt átlépte volna a cella küszöbét, először valahol a melle tájékán, majd egész testében érezni kezdte a bizonyosságot, hogy minden pontosan az élet logikája szerint történt. Mert ebben a lidérces álomban minden a halál ellen, az élet oldalán van. Fiatalsága, származása, családjának hírneve, anyja szeretete, a császári kegy, és ez a nap, mely rásüt, miközben hátrakötözött kézzel, mint valami rabló, felkapaszkodik a kordéra.

Ez az érzés nem tartott sokáig, csak míg a kordé kiért a bulvárra, ahol már várta a birodalom minden tájáról összesereglett zajos tömeg. A dobok szaggatott tiszteletadásán keresztül hallotta a sokaság zúgását, fenyegető zsivaját, a gyűlölettel feléje rázott öklöket. Ujjongva üdvözölték a császári igazságszolgáltatást, mert a tömeg mindig a győztest élteti. Ez a felismerés összetörte. Fejét egy csöppet a mellére hajtotta, vállát begörbítette, mintha ütéstől félne (bármikor eltalálhatta volna egy kő), felsőteste is meghajlott kissé. Ez elég volt ahhoz, hogy a csőcselék észrevegye: elhagyta a bátorsága, büszkesége megtört. Ez majdhogynem üdvrivalgást keltett. (Mert a tömeg szereti látni, ahogy a bátrak és a büszkék összeroppannak.)

A bulvár vége felé, ahol a nemesi rezidenciák sora kezdődött, s ahol a tömeg egy kicsit megritkult, felemelte tekintetét. A reggeli nap vakító fényében tündöklőén fehér foltot vett észre az erkélyen. A korlát fölé hajolva tiszta fehérben ott állt az édesanyja, mögötte hatalmas levelű zöld filodendron, még jobban hangsúlyozva ruhájának ragyogó liliomszínét. (Jól ismerte ezt a ruhát — családi ereklye volt, egyik őse viselte valamelyik császári esküvőn.)

Hirtelen dacosan kihúzta magát, s kedve lett volna odakiáltani a fenyegető sokaságnak, hogy egy Esterházy nem halhat meg így, nem lehet csak úgy felakasztani, mint egy útonállót.

így állt a bitófa alatt is. Amikor a hóhér kirúgta a lába alól a zsámolyt, még várta a csodát. Aztán teste kicsavarodott a kötélen, szemei kiugrottak üregükből, mintha hirtelen valami félelmetesei, valami iszonytatót vettek volna észre.

— Uraim! Két lépésre álltam tőle — mesélte még aznap este a tiszti lovardában a borzasbajszú ulánustiszt. — Amikor a nyakára tették a kötelet, olyan nyugodtan nézett a hóhér kezére, mintha csak bársony nyakkendőt tartott volna. Tiszti becsületszavamra mondom, uraim.

Két feltevés is lehetséges. Az ifjú nemes vagy bátran, méltósággal halt meg, és sorsa biztos tudatában tartotta magasan a fejét, vagy az egész jól kigondolt bábjáték volt, melynek szálai egy büszke anya kezében futottak össze. Az első, hősi válozatot a jakobinusok és a sans-culotte-ok vallották a magukénak, ők terjesztették először szóban, s a krónikákban is ők örökítették meg. A másikat, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, mintha egy legenda születését akarnák megakadályozni. A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép szövi. Az írástudók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál.

387