Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével
emelve, s önmagára sarkítva ki a világot, önnön magányosságára — íme az örök fogyasztás, és a túllépés világa. Ilyen soha nincs a keleti zenében. S a mi zenénk, bensőséges, intim parlandóival, rejtélyes-virtuális rubátóival, légies giustóival és tér-idő hallásával — sem holt, nem relikvia. Az út tehát, a folytonosság nem más, mint a megújulás a szabadság létfeltételében. A legfontosabb viszont, a „mag”: az eredendő, a Teljességgel kötött szabadság. Az örök, az őrzött és változatlan benső szabadság. Simonffy András Folytatnám én egy rövid válasszal, ha megengeditek. Nagyon érdekes, amit az előbb Szabados György elmondott a stílusról, hogy a keleti kultúrában minden együtt lehet egy műalkotáson belül. Elmondták nekem Kínában, hogy a legtöbb zeneszerzőnek neve sincs, mert egy nagyon ősi, 3000 éves dallamot variál tovább a maga módján, amit aztán a tanítványai megint tovább variálnak és ezen az óriási időhalmazon át is folyik ez a zene és nem attól modern, hogy áthangszerelik, hanem hogy mindig is az volt. Éppen így és éppen ezért ér többet ez a múlt és az is nagyon fontos, amit a japán mentalitásról elmondtál, és ezért rettent meg, hogy pl. a kínaiaknak ugyanez lesz a problémájuk pillanatokon belül. Európa felé tapogatódznak, miközben meg akarják tanulni a japánoktól ezt a belső tartást és hagyomány- őrző magatartást. Természetesen az embert mindig az érdekli, hogy itthon mi van. Ezért volt jó rálátni arra, hogy itt Európában mi mindent az izmusok izmusaira és az avantgarde pre-, poszt- és nem tudom milyére darabolunk. Nagyon sok dézsában nevelt növényt érzek én berakva ebbe a mai kulturális-művészeti életünkbe. Mindenféle benyomások alapján azt kell most mondanom — ebbe az olvasmányélményeket is beleértem, hiszen olasz szakos voltam, talán érthető, hogy reneszánsz indíttatást hozok —, s annál érzékenyebben érzékelem, hogy ember-képünk is elértéktelenedőben van, zavarba került valami. Nagyon sok immár az ember is, és az ember által gyártott, de immár szinte természet- feletti erőnek tekinthető dolog, kiszolgáltatottak lettünk, értékvesztők. Nem becsüljük, nem értjük egymást. Gyerekeinket, szüleinket sem. Ennek a csodálatos világnak nyolctizede bizonyosan máról holnapra él, nem tervez, nem remél. Éppen ezért az a meggyőződésem kezd kialakulni, hogy ha képversek, jelek és más algoritmusok a lényeget tapogatják, akkor nem tagadniuk kell az elvesztett fogalmakat, hanem pótolniuk, vissza egészen a barlangrajzok távoláig, de legalábbis addig a nagy közös pilanatig, amikor még a jel pontosan takarhatta a fogalmat, tehát mindenki számára ugyanaz volt a jelentése. De ebben sem tudok hinni egészen, hogy volt, lehetett ilyen pillanat, és ha jel, akkor én a mesét kezdem megtalálni mint szervező anyagot, mint az emberi tudat és képzelőerő folyamatosságát, azzal az őserővel és szeretettel, amellyel a régiek démonaikat félték és tisztelték. Persze, meg kellene őrizni a világ, a földgolyó szeretetéből is egy darabot, hiszen természeti lények lennénk, nem csak egy átmeneti szemétdomb építői és őrzői. Megőrizném a halat, de azt a folyót is, amelyben a hal úszik, meg a fákat is, amelyek a parton állnak. Na meg két ideges cigaretta között jó egy kis levegőt is venni. Jánosy István Azt hiszem, a hagyományt egy kicsit konkretizálni kellene. Tekinthetem hagyománynak mindazt, ami rám hatott, élményeimet, olvasmányaimat. Sok műfordítást készítettem életemben — ebből kényszerültem megélni —, egy egész 378
