Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével

nyújtó özönökkel, legfeljebb hullámzó időtöltés, mely lehet gondolkodtató. A világ azonban érzésem szerint ismét a szervesség mindent átfogó és átható ténye és szemlélete, egy új elmélyülés felé tart, ahol a személyes minőség egy tisztességes értékrend hordozója és alapja lehet. Az emberben veleszületett az erre törekvő önszabályozás. Évekkel ezelőtt játszották Leonardóról azt az emlékezetes, példásan rendezett olasz tv-sorozatot, amelyben Verocchio iskolája is szerepelt, ahol is Verocchio tehetségesnek tűnt gyerekeket — így da Vincit is — képzőművészetre tanított. A gyerekek együtt éltek Verocchio környezetében, éjjel-nappal ott voltak és látták, hogyan él, mit tesz a mester, mikor min töpreng, dolgozik, hogyan viselkedik, mire figyel, váratlan dolgait, cselekedeteit mi motiválja, abból mi minden, s hogyan lesz. Egy zseniális mester, aki körül ott állnak-élnek a maguk is dolgozó, mindig éber, kiváncsi, tevékeny és nagyon szigorú tanítványok, akik le tudják képezni a maguk számára mindazt, ami a genezis jelenség-tömege egy személyben élőn, benne megnyilvánulva. A kultúra folytonossága számára a személyes igény példái a legfontosabbak, nem a holt kultúra, a múzeum. Az is. De az élő, az emberben élő, s az általa élő igény, stílus és minőség, mely nem fárad. Véleményem szerint itt egy olyan magas értékű stabilizációra lesz szükség — jelentőségét tekintve csak a legmagasabb erkölcsű gondolkodók jutnak eszembe —, mely stabilizáció nélkül menthetetlenül tovább halad az a megroggyanás, amit magunk körül látunk, s melyről az előbb szóltam.

Mindezek után: mi számomra a zenei hagyomány, mely egyben persze mentális vonatkozásokat is jelent?

Kiindulnék abból, hogy a ritmust a kozmosz érzéki tartományának tartom. Ebből az következik, hogy a magyar, és ezen keresztül a keleti hagyománynak azt a ritmikus tulajdonságát érzem és talán élem — mint hagyományt, de már mint megújulást is, — amelyben van egy mozdíthatatlan, állandó, mélyen nyugvó, szinte időtlenül stabil mag, ami fölött mindenféle ritmus mint a kozmosz e Lét érzékies történése, epizódszerűen jelentkezik, él és jelenít. Nálunk ez a személyességhez kötődő ritmika a parlando-rubato jelenségben öltött alakzatot. Nagyon érdekes — módomban volt beszélgetni egy-két távolkeleten élő emberrel ilyen dolgokról, mivel ez igen érdekelt, s mert gyanítottam, hogy valamilyen módon ez hagyományszerű —, végül is olyan válaszokat kaptam, amelyek meggyőztek arról, hogy igen, pl. egy japán ember úgy éli a történelmét/ történetét, hogy belül abszolút stabilan, mintegy időtlenségben áll, nem változik semmi, miközben kint minden epizód. így értettem meg azt, hogy példának okáért ezt a náluk már mikroprocesszoros világot is — ha csak nem billennek ki identitásukból tömegesen — úgy fogják nagy vonalakban megfutni, mint külső dolgot, mint epizódot, önmaguk szerint, nem elhullva a perccel. Ebben látom én — tematikánkra utalva — a követendő folyamatosságot a hagyomány és a megújulás viszonylatában. Nem kifakadva apró izmusokba, hogy így mondjam, s hogy ezzel visszacsatoljak az európai identitáshoz. A kínai zenében — aki egyszer veszi a fáradságot, és meghallgat sok távolkeleti zenét, az bámulatos dolgokra talál — ott egy-egy művön, művészeti eseményen belül ott van a romantika, a klasszicizmus és egy csomó minden olyan dolog árnyalatos egységben, ami az európai művészetben korszakokra, korszakos stílusokra van szétszabdalva. Megint csak nem tudom elhessenteni a gondolatot, hogy ez utóbbiban nem véletlenül — ez az említett lineráris gondolkodás következménye: egy dolgot, egy gondolatot, egy ötletet abszolutizálva, vagyis részt az egész fölé

377