Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével
vagy pedig éppenséggel őskuLtúránknak az emlékeiben. Csak saját logikánkon mehetünk tovább, és nem szabad azt eltéríteni sem társadalmi, sem lelki értelemben. Akkor építhetünk olyan új művészetet, amely egyetemesen tartalmazza mindazt az örökséget, amelyről itt szó van. Egyébként ezeket a jelzett irányokat én nagyon fontosnak ítélem, csak azt tartom illúziónak, hogy pusztáin azért, mert erre vettünk irányt, ez automatikusan garantálja a minőséget. A minőséget csak a tehetség garantálja. Szabados György Szinte — már előre — összefoglaltad ezt a mai estét, mert annyi mindent érintettél, és olyan mondatokkal, melyeket mindnyájan megfogalmazhattunk volna a magunk számára. Arra gondolok elsősorban, hogy itt minékünk kell a magunkét megtenni. Ez egyszerű dolognak tetszik ugyan, mégis hetekig lehetne erről szinte lelkigyakorlatszerűen beszélni, mert olyan kérdések feszülnek a mélyben, amelyek rendkívül fontosak, s főleg a mi számunkra fontosak. Mondataid igazságát abban érzem erősnek, hogy autonómiáról és tehetségről szólnak, ugyanakkor végtelenül gyengének, mert ahhoz, hogy ezt meg lehesen csinálni, hogy ezt élni lehessen, ahhoz elsősorban és általánosságban egészséges önbizalomra lenne szükség. Bolyai János napló jegyzeteiből összeállítottak egy versekké tördelt tragikus kötetet. Ott Bolyainak van egy Gausshoz intézett írása, amelyben gyilkossággal vádolja Gausst, mert a legszörnyűbbet tette vele, az önbizalmát oltotta ki, ölte meg. Hihetetlen nagy dolog ez, s nemcsak kettejük magánügye. Egy kultúra emberekből áll, élő (és persze holt) emberekből, ami azt jelenti, hogy az egésznek kell élnie. E tekintetben az önbizalom egy jóhiszeműen önfeledt, teremtő-résztvevő állapot, a lehetségesség gyermek-tere. Hogyan él egy kultúra, amelyben egy Ady Endre, egy Bartók Béla még önbizalommal telten — mindegy, mire alapozva tehetségének önbizalmát, a búbánatra, a történelmi vallásosságra stb., valamire alapozniuk kellett — egyetemessé lett, gyakorlatilag fönntartva, élve ezt a kultúrát, — hogyan él ma ez a kultúra, az egész? Az a gyanúm és egyre némább döbbenetem, hogy ez a kultúra szinte elkallódni látszik ebben a labirintusban, amit a nagyipari civilizációs mechanizmus húsdarálása még fel is gyorsított. Ez az egyik oka annak, hogy itt ilyen végtelen tétovaság, önbizalomhiány, ingoványos benső állapot van az emberekben. Bevallható ám az is mellesleg, hogy az ún. Gutenberg-galaxis tudományossága sem ártatlan immanens kultúrák élveboncolása tekintetében, jóhiszeműen — bár megint csak önzőn — képezve és fokozva két dimenzióra le az élő kultúrák komplex s csak hagyományozható jelenségeit — miként Vörösmarty oly éles s majd’ meghasonult elmével fel is lobbantotta egy percre a könyvtár-lomok kupacait. A másik ok persze — ezek összefüggnek — történelmi, sőt halmozottan politikai. Az ún. csip-korszak irányában azonban nem vagyok olyan pesszimista, mint azt elsőre gondoltam. Mindazonáltal én egyre inkább úgy érzem, s bizonyos logika szerint bármily avíttnak is tűnik, kimondom, hogy a legkorszerűbb, mert legteljesebb információátadás az élő kultúra tekintetében ma is, és újra, a hagyományozás. A hagyományozás, igen, mert ez a leghitelesebb, a teljes, rövidre-zárt információ, melyben a figyelem tudat alatti és fölötti körei is affinisan működnek, jelenségeket rögzítenek. Ebben személyes szintű átadásról van szó, ami pótolhatatlan minőség, ez az élő kultúra élete. Hogy emberek iszonyatos mennyiségű könyveket, újságokat stb. olvasnak el, szűrt, kreált, csupán rész-információt 376
