Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÉRTÉK, JÖVŐ, HAGYOMÁNY - Kerekasztal-beszélgetés Sárvárott Erdei András, Jánosy István, Lakatos József, Láng Gusztáv, Pete György, Simonffy András és Szabados György részvételével
Erdei András Amit itt voltál kedves az előbbiekben ismertetni, az kiválóan illusztrálja az általam nagyon erőteljesen elvetett lineáris gondolkodásmódot — ami lehet, hogy szakmai ártalom, lehet, hogy nem az. Amikor azt kérdezed, hogy ki-ki mit ért hagyományon, akkor ab ovo már a kérdéssel baj van, ugyanis valószínű, hogy nem mondtam él elég pontosan azt, hogy én mit tartok hagyománynak, azért nagyon sok félreértésre ad okot a szó: hagyomány. Az én számomra a hagyomány efféle fölfogása abban a pillanatban, amikor ilyen fogalomként fogalmazódik meg — most, amit te nem említesz, de pl. konzervativizmus, akadémizmus vagy szelektív struktúra — (a megjelölés számomra teljesen mindegy, lehet, hogy lényegében elméletileg differencia van köztük), a megközelítésmód és a fölfogásmód miatt elfogadhatatlan. Ugyanúgy elfogadhatatlan — hogy ugorj ak egyet, mielőtt megmondanám, az én számomra mi a hagyomány —, hogy Ady- ban azt próbáljuk keresni, amit gyönyörű szépen és kronológiailag teljesen világosan levezettél, mit tett volna (hiszen maradt neki, illetve volt előtte öt Vajda-vers és jobb híján mégis Baudelaire-hez nyúlt.) Nyilván irodalomtörté- netileg bizonyított dolog, hogy ismerte Baudelaire-t, de ez nekem, Ady verseit olvasva egy pillanatig sem jut eszembe. Az mindig bosszant, amikor mi minden saját dolgunkat megpróbáljuk valahonnan eredeztetni, nem vagyunk képesek fölfogni azt, vagy feltételezni, hogy netán az az Ady Endréből fakadt. Itt térnék vissza arra, hogy számomra mi a hagyomány. Ebben az a szép, hogy nem lehet, sőt azon a párton vagyok, mint a hitbéliek, hogy talán nem is szabad megmagyarázni. Mondjuk úgy, mint a szerelmet. Nekem személyesen az „énazonosságot” jelenti a hagyomány. Az egy más dolog, hogy a magam megvalósításának eszközeként is használom, de mégiscsak elsősorban önmagam fölismerését jelenti. Ebben segít a Biblia, ebben segít a történelem-előtti történelem és művészet. Ebben segítette — véleményem szerint — az avantgárdok egy részét is Afrika, Óceánia és a Kelet, nem mindegyiket — ez tévedés —, egy picit része volt, aki visszavonult a távol-keleti, illetve primitív művészetekhez, egy másik tekintélyes része — a Fauue-októl felfelé egészen a futuristákig — semmiféle közösséget nem vállalt effektiv gyökerekhez, hagyományokhoz. Kitaláltak valamit, aminek aztán olyan sorsa lett és vége, amilyen. Ezért nem érzem az igazságát egy olyan kijelentésnek vagy nem érzem a bizonyító erejét, hogy a népdal más Bartóknak, más Egressynek vagy adott esetben más Petőfinek. Természetesen más, de azért más, mert önmagában így, mint népdal, kicsontozva, olyan, mint a hal szálkája, amiről a biológus meg tudja állapítani, hogy süllő vagy garda, de számunkra nem ez a lényeg, hanem az, hogy hal. Ezt viszont a biológus nem tartja fontosnak. Én azt tartom fontosnak, hogy hal és hogy tudjam, hogy hal, az azt jelenti, hogy ha megmarad egy ilyen fosszilia, egy kövület, azt adott esetben én, Erdei András vagy X vagy Y tudja rekonstruálni magában úgy, ahogy az hal vagy népdal — ugyanúgy. Ehhez kell az a nagyon sok lerakodott, egyhelyre rakódott tapasztalat, tudás, vérbéli, nemzetségbéli, nemzetibéli és hazabéli információ vagy Európa- és Ember-béli információ, ami ezt a kreatúrát létrehozza, amit jobb híján úgy hívunk, hogy tradíció, összefoglalva úgy gondolom, hogy a hagyomány csak önmagunk által van, s ha már itt Adyról volt szó, akkor az „Elbocsátó szép üzenet” sora jut eszembe mindenképpen: „Általam vagy, mert meg én láttalak. S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. 373
